Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Pethőné Nagy Csilla: Ősszel
hiányt (’most már fájna, régebben nem fájt’) a 6. versszak első, felkiáltó mondata („Oda van a szép nyár, oda!”), valamint számos, értékpusztulásra vonatkozó tagadó alakja („nincs", „se”, „nem”) egészíti ki, magyarázza, pontosítja. A nyár-ősz fordulat ebben, az elsődlegesen a természeti világra vonatkozó, de valójában az emberi világra utaló, arra érvényes, arra értett pusztulástörténetben válik egyértelműen egy új világkorszakot jelölő határponttá. A korszakváltás befejezettségére az „oda” igekötő ismétléssel és pozícióval - a versmondat és sor első, utolsó szava - is nyomatékosított jelenléte utal. A jelen idő és a hiány egyben össze is kapcsolja a befejezettséget jelző igekötőt a verskezdet „most” időhatározó-szavával ('most már, vagy mostanra már oda van’). A jelennek ez a világállapot, világéra volta itt még csak az időtartamnak a természeti cikluson (ősz) túlmutató beléthatatlanságából fakad. A záró versszak „Nincs többé Caledonián/Nép” állítása viszont, a létige tagadó alakjával nyomatékosított határozószóval már visszavonhatatlanul lezárultnak, véglegesnek mondja ki a régi korszak letűnését, a nép pusztulását, a nemzethalált. Az Ősszel kompozícióját rendkívül tudatos meg- alkotottság, klasszikus formaalakítás jellemzi. A két, egymásnak megfeleltetett szerkezeti egység (1-5. és 6-10. versszak) arányosan tagolja a verset. A gondolatmenet fegyelmezett, rendezetten, a fokozatosság elve szerint bomlik ki. A strófák és a sorok lekerekítettek, őrzik viszonylagos önállóságukat. Az ellentét az a formaalkotó elv, amely a homéroszi eposzok derűt, harmóniát és szépséget sugárzó rendjének képzetét állítja szembe az ossziáni dalok komor, pusztuló világával; a görög múlt mitikus aranykornak tekintett idilljét, boldog, egészelvű világát a jelennel: az eszmény végleges széttörésének és elérhetetlenségének tapasztalatát közvetítő ossziáni világgal. Vagyis a szöveg a közelmúlt történeti-történelmi folyamatait, eseményeit úgy írja le, mint világkorszak-váltást, azaz mitikus perspektívába helyezi azokat. Az egyik éra alapja a homéroszi világ winckelmanni felfogását követő görögségkép, miszerint az aranykornak tekintett ógörög kultúra általános jellemzője „a nemes egyszerűség és a nyugodt nagyság mind magatartásban, mind kifejezésben”. A másiké a skót James Macpherson által 1760 és 1773 között publikált ossziáni balladák világa, s a művek nyomán szerte Európában, így Magyarországon is elterjedt Osszián-kultusz. A hősöket sirató, lantját pengető vak énekes legendája 3. századi és későbbi gael (kelta) költeményekben maradt fenn, melyeket a falusi tanító a skót Felföldön tett utazásai során gyűjtött össze. Érdemes megjegyezni, hogy az ossziáni verseket már megjelenésük után nem sokkal heves eredetiség-vita követte. Mivel azonban azóta több ossziáni ballada eredetijét megtalálták, a modern Osszián-kutatás álláspontja az, hogy bár a Macpherson által kiadott költemények valóban nem gael versek szoros fordításai, mégsem hamis utánzatok, hanem a skót Felföld jellemzően szájhagyományban élő irodalmi hagyományának hiteles feldolgozásai. A 19. században Homéroszt és Ossziánt sokan azonos értékűnek tartották - ahogy Arany az Őssze/ben, úgy Petőfi Sándor is Homér és Osszián című versében („Hol vannak a hellenek és hol a celták?/Eltűntenek ők, valamint/ Két város, amelyet/A tengerek árja benyel,/Csak tornyaik orma maradt ki a vízből... / E két torony orma: Homér s Oszián.”). Arany versében volt és jelenvaló világ, múlt és jelen, hiányzó eszmény és adott valóság szembeállítását legszembetűnőbben a két szerkezeti egység egymást ellenpontozó képeiben érzékelheti az olvasó. A nosztalgiával illetett, de csak a beszélő vágyaiban élő homéroszi világ (2-5. versszak) képeinek jellemzője a természeti szépség („felhőtlen ég”, „sima tengerarc”, „verőfényes vidék”, „nyájas sziget”, „gazdag virány” stb.), az értelmes emberi rend („Áldoz, toroz”, „Lantszóra lejt”, „elnyomás, népszolgaság / Előttük ismeretlenek”), valamint az épség, teljesség, kerekség („Ott” - „Itt”, „Fölötte” - „alatta”) érzete. A homéroszi idillt a képzeletbeli látószögnek a távolitól 67
