Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

például; ebben a részben talán kitapintható az Arany-féle látás, és a tájszó használata is árulkodó:

szép a dióbél, szép a gomba, szép a világító halomba rakott narancs, a tavalyi alma, a poros krumpli, püspöklila hagyma, s a félbevágott káposzta cikája, ahogy - lombos fa - ágait kitárja.

A fokozás trükkjét sem tudtam volna kitanulni Arany eleven példája nélkül, például az egyik szülésversemben is ott érzem a hatását:

Előbb csak fáj, de tűrhető, kezelhető... De egyre nő, árad, túlcsap a tudaton, mindent átható hatalom, a nőből farkas lesz, tutui, ökle a vaságyra szorul, már homlokig a vízben áll, már segítségért kiabál, víz alól hangtalan sikoltva, mintha utolsó perce volna - de most a fájás, mint a hullám, átbukik, önmagába hullván, és messzefut, ki tudja, merre.

A szünet lélegzetnyi kegyelme.

(Szülőszoba)

A Példa című versemet azért idézem teljességében, mert ebben is az Arany-féle didaxisba hajló éleslátást és a bujkáló fekete humort érzem megjelenni:

Egy énekesmadár. Látod?

Csupasz, cingár rigólába belekarmol a kert ázott, zsíros-sáros talajába, hosszú, rángó férget ránt ki, éles csőrrel tépkedi, nincsen lelkifurdalása, nem öl: eszik. Jó neki.

A Sajtó című versemnek, amely kissé a Híd-avatás kísértetnyüzsgését idézi, nemcsak a dikciója és lélegzete, de a kifacsart-fals rímelése is Arany-örökség (sírkő-autó, taxis-faxnis, Isten-Blikkben, sőt még a végén a „nincsen-lsten” rímet is megkockáztatom...):

Mi csak szorongunk, veszélyt érzünk kint-bent, de szépen élünk: képen látunk mindent.

Mi éppen élünk, nem is élünk tényleg: csak azok élnek, akik írva élnek.

Csak ők, kiket az írás kőbe vésett.

Mi sodródunk, nem értjük az egészet - de története van minden papírnak.

Annak van sorsa csak, akinek írnak.

122