Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szabó T. Anna: Arany János utóélete
a magyar nyelv élő forrásáról, de az Aranyt a forradalmi Petőfi ellenében kicsinylő, közízlést befolyásoló kritikával is szembeszegül, azzal az akadémista esztétikával, amely pont azt sikkasztja el, ami Aranyt kortársunkká teszi: a lírai költőt. Még Arany érzékiségére is utal (amiről majd Vas István ír értő elemzést Arany erotikája címmel). Ő foglalkozik a legtöbbet azzal, hogy mi az oka annak, hogy mindenki csak Adyt akarja követni, és Arannyal szembefordult, ha nem is az olvasó utókor, de a fiatal költők többsége. Azzal indokolja, hogy „kijátszották" őket Arany ellen, és „nem tűrik a kioktatást”, és „ha Arany János szent nevében oktatják ki őket, megharagszanak Arany Jánosra”. Ebből a szempontból szándékolt apológiának is tekinthető a Kortársunk, Arany János - írója a saját régi vonzalmát, Arany-szeretetét próbálja megérteni és indokolni benne: „Költeményeinek 1867-es - nekem mindmáig szép - kiadásából ismertem meg Arany Jánost gyerekkoromban [...], megszerettem”, írja - ám utána mégis rögtön az elfordulást beszéli el, azt, ahogy Ady és Móricz idegenkedése őrá is átragadt, elsöpörve Négyessy László akadémikusnak tekintett világképét. Ezzel Arany-könyve végén voltaképp maga is határozottan és elszántan túllép elemzésének tárgyán, és kimondja: „Arany költészete a mai költészet dédelgetett gyerekkori emlékei közé tartozik." Dédelgetett, vagyis óvni, őrizni (konzerválni) való, de gyerekkori, azaz valami, amit józan ember felnőttkorára bizony kinő... így támad, minden jó szándék ellenére ennek az unikális (mert költő írta) Arany-esszékötetnek a nyomában kis keserűség és hiányérzet az olvasóban. Ha Babits felől közelített volna, bizonyosan egészen másféle Arany-kép állna előttünk - el is indul ezen a nyomon („Babits megrázó vallomásának, a Jónás könyvének hatvan évvel előbb megkaphattuk volna Arany János-i ősét”), és itt kiemeli Arany Próféta-lomb című 1877-es töredékét, Babits nyilvánvaló előképét: Mondja pedig az Úr választott hívének: Menj, hirdess végromlást a Nagy Ninivének. Különös módon odáig mégsem jut el, hogy esetleg a Bolond Istókban, ebben a sötét humorú, felkavaró önvallomásban keresse Jónás hangjának őseredetét... Szilágyi Domokos több okból sem tudhatta, hogy Arany öröksége az Újhold költőinél (és éppen Babits révén) továbbra is eleven hagyomány - leginkább a népi költők háza táján keresgél, amikor az Arany-féle hagyomány folytatására gondol. Ő maga persze többször utal és hivatkozik Babitsra a saját költészetében, főképp a kései versekben (ámbár talán a korábbi Kis szerelmes himnuszok egyik sora, az idézetként szereplő „Jaj, mindig égek, soha el nem égek” is már Babits „Nem lobogok, mégis égek” sorára utalhat - ez persze az „Égető, mint Nessus vére” Arany-sort idézi), sőt, még A Próféta című verssel a lantot letévő Arany mellett Jónást is megidézi némileg, de a fájdalmat is ironikusan jeleníti meg, grammatikai bukfencekkel mutatva rá a költészet mű voltára: ni
