Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szabó T. Anna: Arany János utóélete
és éppen Bankó lánya (akinek, mellesleg, nincs is neve, csak az apja jogán), csak ő marad józan, és a feje helyett a kupája koppan le diadalmasan: Kiitta, s a földre vetette, tompán dobbant a szőnyegen. S át lábon, csápon és kézén kigázolt a palota-kertbe. Talán még közelebb vagyunk az utaláscsomó szétszálazásához, ha Adynál keressük a megoldást, mégpedig mindjárt három versben is, három különféle, másképpen diadalmas nevetést hallgatva a nagyon is ismerős ritmusú szövegekben: A tó nevetett Utánunk vadul, A mélyvizű tó, Idegen ölű, Szerelmes ölű, Áldott karú tó. A tó nevetett S bármerre megyünk Azóta mindig: Minden alkonyon Halljuk nevetni. (A tó nevetett) Ebben a második versrészletben külön felhívnám a figyelmet az erotikus-halálos képvilágra - a nőiség nevet itt, a csábító és diadalmas és ismeretlen mélyű (és talán a mélyben mégiscsak androgün) lélek. Szöveg szintjén azonban a legismerősebbnek a harmadik versbeli nevetés tetszik: Sertés testét, az undokot, én Simogattam. Ő remegett. „Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki) S meglékeltem a fejemet, Agyamba nézett s nevetett. (Harc a Nagyúrral) A disznófejű-disznótestű agresszort simogatón, az alávetettség gesztusával körüludvarló beszélőnek is össze kell csapnia végül az ellenfelével. A szerepek itt megfordulnak, de a vétkezés és a nevetés egyetlen versen belül nagy feszültséget teremt - és egy pillanatra akár úgy is tűnhet, hogy a Bankó lánya magának a Disznófejű, agresszor nagyúrnak a szemébe nevet végül (mint ahogy, tisztesség ne essék szólván, a Vitéz Kocsordban egy disznófarkú nagyurat kellett kinevetnie a tündérnek...). Arany és Ady, Kosztolányi és Nemes Nagy - így működik a formáló-rákérdező, öntudatlan vagy tudatos intertextualitás. Az Ady-utalás azért sem lehet véletlen - legfeljebb szándékolatlan - mert Nemes Nagy másutt tudatosan utal Adyra. A politikai viszonyoktól viszolygó Származás című versben például tudatosan rájátszik egy szintén kiábrándult A lelkem ódon, babonás vár [...]. A fehér asszony jár a várban S az ablakokon kinevet. (A vár fehér asszonya) 98
