Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Kucserka Zsófia: Tamburás öreg úr
dátummal. Ezt követi még 12 hosszabb-rövidebb szöveg (például a lánya halálára írottak vagy „A hegedű száraz fája” kezdetű Népdal címmel ellátott vers). 1871. decemberi verssel zárul a kötetnek ez az első szakasza, majd egy teljes lapkihagyással kezdődik az 1877-es év Új folyam cím alá gyűjtött verseinek sora, amelynek egyes darabjait Arany Őszikék cikluscím alá gyűjtötte össze. Az Őszikék szövegeit (feltehetően egy tervezett kiadáshoz) Arany ceruzával megszámozta, számos verset kihagyott azonban a ciklusból, az utolsó négy szöveg pedig számozatlan. Vagyis a Kapcsos könyvben jóval több lírai szöveg és ballada van, nemcsak az Őszikék ciklus, ugyanakkor valószínűleg hiányoznak belőle olyan versek, amelyek szintén ebben az időszakban keletkeztek. A kései olvasó nagy szerencséjére a Kapcsos könyvnek, ennek az izgalmas filológiai forrásnak két modern hasonmás kiadása is elérhető, így bárki megcsodálhatja Arany szép kézírását, és gondolkodhat az áthúzások és bejegyzések rejtvényein. Amit azonban a fakszimile kiadások sem tudnak visszaadni, az a hiány. Arany számos lapot kitépett a kötet bizonyos helyeiről, ám a hiányzó lapok helyét a hasonmás kiadás nem jelzi. Pedig tudjuk: a hiány, az üres hely vagy szakadás épp úgy értelmezhető, értelmezendő, mint maga a szöveg. A Tamburás öreg úr az Őszikék 7-es számmal ellátott, 1877. július 12-ére datált verse. Része tehát a Kapcsos könyvnek, és része az Őszikék ciklusnak is. A költő halála után, 1899-ben jelent meg először, más hátrahagyott szövegekkel együtt, Arany László kiadásában. A kéziratban és a kiadástörténetben elfoglalt helye alapján tehát ebbe a szövegcsoportba illeszthető. Hogy egy verset milyen más szövegek társaságába helyezünk el: mindig döntés kérdése. Olyan döntés, amely aztán meghatározza a szöveg olvasatát, értelmezését. A szövegcsoport, amelynek a vers így részévé válik, olyan kontextussá áll össze, amely eleve kijelöli a költemény értelmezését. A szövegcsoportként értett kontextus pedig sohasem magától értetődő, még a textológiai, filológiai kontextus sem. A Tamburás öreg úr más szövegcsoportoknak is része lehet. Része az öregkori beszélő pozíciójából megszólaló lírai szövegcsoportnak, amelyekben a múltbeli én és a jelenből beszélő idős, halálra készülő, visszatekintő én ellentétes pozíciója képez feszültséget (Epilógus; Mindvégig; A tölgyek alatt). Része lehet azoknak a szerepverseknek, amelyekben a beszélő egyszerre ironikus távolságtartással (tárgyiasítással), ugyanakkor elégikus hangnemben beszél az öregségről és az öregember alakjáról (Az elkésett; Toldi estéje; Öreg pincér). És végül része azoknak a verseknek, amelyek a lantos ősi toposzán keresztül fogalmazzák meg költői ars poétikájukat (Letészem a lantot; Mindvégig; Dal fogytán). A görög „lyra” szó, ami egyszerre jelöli a lantot és a líra műnemét, őrzi a zene és a költészet egykori összetartozását, zene és szöveg letűnt egységének emlékét. A 19. században ez az összetartozás már inkább csak a hagyomány számára volt adott: Arany költészete nyomtatásban jelenik meg, ami azt sejteti, hogy szövegei olvasóra (és nem hallgatóra) számítanak. A közösségi 82
