Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

5. „Van valami felsőbb és örök a Dómban...”

❖ A székesegyház bejárata fölött az angyalokat kézművesek faragták, s a kőangyalok mosolyogtak, mert a régi mester leikéből és hitéből is belefaragott a sárga kőbe valamit. A Garrenek is dolgoztak e szobrokon, ezen a templomon, háromszáz év előtt. A régi családok mind dolgoztak valamikor e templomon: vésővel vagy kézimunkával, vagy pénzt adtak hozzá, vagy megnézték mindennap, száztíz éven át, amint épült, vagy imáikba foglalták a vágyat, hogy épüljön fel, tornya legyen magas és lendületes s hozzá méltóságos is, mint az emberi szándék, amely emelte: s ilyen lendülettel keresett utat és irányt a föld és Isten között.

(Az idegenek)

❖ Az ember sokáig műemléknek tekinti a dómokat. Jár csipkeíveik alatt, szentségtartókat bámul, faragott padokat, műkincseket. Mindezt udvariasan, esetleg lelkesen. Igen, a firenzei dóm. A chartres-i. A párizsi. A kassai. De aztán behavaz szomorúságával, tapasztalatával és reménytelenségével az élet. S egy napon irigyelni kezdjük az öregeket, a vén embereket, toprongyos asszonyokat, akik - Firenzében, Chartres-ban, Párizsban vagy Kassán - imádkozni vagy szunyókálni, vagy csak emlékezni járnak a dóm félhomályába, s fogalmuk sincs a műkincsekről, melyek előtt térdepelnek. Ezek számára épült a dóm. Az ő tudatlanságuk a dóm igazi értelme.

(A dóm)-84-