Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

9. „Nincs vezércikkünk, fiatalúr...”

elkalandozott bárányt. Ez a kitüntetés elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, sokáig, lázasan meséltem mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a püspök, egy igazi püspök kísért kézen fogva haza.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Meghalt Lengyel-Rheinfuss Ede (...) Tanárom volt a premontreiek kassai gimnáziumában, s a diákidők legkedvesebb emlékeit őrzőm ezzel a kedves, melegszívű, a szó nemes értelmében bohém emberrel kapcsolatban. A szabadkézi rajz óráit Lengyel-Rheinfuss türelmes keze alatt egyikünk sem fogta fel túlságos komolyan. Túlságosan művész és túlságosan kevéssé volt tanár ahhoz, hogy bennünket, a rajzolás művészetéhez nagyobbrészt tehetségtelen nebulókat unalmas feladatokra nógasson. A szabadkézi rajz órája volt a pihenés, az ábrándozás, a pad-alatt-olvasás boldog ideje. „Fuszi” - ez volt szelíd gúnyneve a diákok között, s ezt a nevet sem gúnyból, hanem szerétéiből adtuk neki - a pódiumon ült, és óra közben elmerülten dolgozott valamelyik festményén. Az osztály azt művelhette felőle, amit akart. E nagylelkűséggel természetesen éltünk is. Fuszi órái rendszerint nagy verekedéssel végződtek, amit ő felháborodottan, de csekély meggyőződéssel és eredménnyel iparkodott csitítani. Mind szerettük, mert éreztük, hogy ez a tiszta szívű, nemes lelkű művész nem tanárunk, nem felettesünk, hanem idősebb testvérünk, aki legszívesebben velünk-124-