Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

9. „Nincs vezércikkünk, fiatalúr...”

❖ Négy éven át, hatéves koromtól tizedik életévemig minden délelőtt elmegyek Emma nénihez, s betűvetést, a számtan alapelemeit és hazánk földrajzát tanulom tőle. Emma néni tanítónő, s magánórákat ad a módosabb családok gyermekeinek; fél szemére rosszul lát, negyven éven át tanította az elemi iskolában az ábécét, s negyvenesztendei tanítóskodása tapasztalataival és gyakorlatával is gyermek tudott maradni. Egyike azoknak a csaknem sterilen tiszta életeknek, amelyek talán csak gyermekek előtt tudnak valamennyire kinyílni, s talán ezért találkozik későbbi életében oly ritkán az ember ezzel a fajtával. Emma néni ötvenéves korában is egy elemista izgalmát érzi, mikor kezemet vezeti, és megtanít a betűk formáira, minden tanítványával újra megtanul írni, ezerszer elmondott példázatokon ő lepődik meg elsőnek, a világ fölfedezésének élménye megújul számára minden gyermekben, akit kezei alá adnak, Emma néni soha nem unatkozik az órákon, s „szigora” inkább csak valamilyen őszintén kétségbeesett sopánkodás. Színes papiroscsíkokból együtt fonjuk a szlöjd szőtteseket, s Emma néni legalább olyan buzgalommal játszik, mint én magam. Néhány hónap alatt felborítom az órák rendjét, rettegésben tartom Emma nénit, aki már inkább csak könyörög, mint harcol a tekintélyért, s nem is bánja olyan nagyon, ha küzdelme meddő marad.

(Egy polgár vallomásai)- 120-