Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

7. „Norbert páternek nem voltak kegyencei.”

Nem akart az apa és a fiú közé állni, nem akarta „pótolni” a családot; a maga szemérmes és emberi módján sugározta ki rá a gyöngédséget, melyet elfojthatatlanul érzett iránta, tudott pajtás lenni, és tudott tekintély maradni. Ötvenéves korában, a férfiévek nagy válságának éveiben megbetegedett, s akkor Kristóf megint egyedül maradt. De az a három év, ameddig a páter keze alatt élt, elég idő volt, hogy megtöltse a gyermek lelkét, mint valamilyen bonyolult erőhalmozó készüléket, rejtelmes hatóáramokkal. Kristóf sokáig élt még e három év tartalékolt, felgyújtott erőiből.

(Válás Budán)

❖ Rajongásomban el is határoztam, hogy - hálából, szíves viszonzásul - pap leszek, s egyik pajtásommal, egy katona báró vézna csontú fiával, ingekből és öreg szoknyákból egyházi ruhákat szabtunk, miseruhát, palástot és stólát, s titokban sokáig játszottunk misét, bérmálást és keresztelőt; én voltam a pap s ő a ministráns, s megtanultam jórészt a latin miseszöveget is. Különös játék volt ez: az elhagyott fatartóban rendeztük be kápolnánkat, oltárt építettünk, az egyik nagyapai borospoharat szenteltük fel miseserlegnek, Ambrózy bábostól ostyát vásároltunk, s mikor ministránsom késheggyel csengetett egy pohár peremén, magasra emeltem a borral töltött serleget, és borzongva éreztem szájamban az ostyát, mely az Úr Testévé változott abban a pillanatban... Nem volt éppen egészséges- 105-