E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai

készült portré értelemben használjuk. Mindez arra mutat, hogy valamikor a kép az emberi arcot is jelentette, gondoljunk a máig létező 'képen vág', 'felképei' kifejezésekre. A nyelvészek szerint az arc, régiesen orca (ortza) finnugor eredetű, az orr és a száj összevonásából keletkezett. Ezzel szemben a kép az ótörök kib (minta, forma, képmás) őstől ered. A nyelvújítás korabeli ábrázat az óegyházi szláv obraz továbbképzése, amely a különféle szláv nyelvekben kép, arckép, arc értelemben is használatos.3 A fogalomhasználat bizonytalanságainak érzékeltetésére ragadjunk ki egy példát, jelesül Pál apostol kortársának, a 3. században élt mártír püspöknek, Szent Dénesnek az esetét, akit Párizsban - a művészettörténészek számára oly kellemes csengésű Montmartre dombján - fejeztek le. A püspök egy angyal segítségével még két kilométert gyalogolt levágott fejével egyetemben, hogy a későbbi Saint Denis apátsági templom területén ráakadjon a megfelelő sírhelyre.4 Különféle ábrázolásokon püspöksüveges fejét mint személyének megkülönböztető vizuális jegyét tartja a kezében. Művészettörténészként talán nem, de szigorú kép-antropológusként könnyen zavarba jöhetünk, ha megkíséreljük alkalmazni az arcmás, portré megnevezéseket a Szent Dénesről festett és faragott képeken felbukkanó duplikátumokra, illetve a kettő közötti különbséget fogalmilag megragadni.

Mint minden örök téma, ez is Ádámnál és Évánál kezdődik. Mindannyian ismerjük azt a bibliai helyet a Teremtés Könyvében (1 Mózes 1:26-27), mely így hangzik:,Aztán monda az Isten: Teremtsünk embert á mi ábrázatunkra, és a' mi hasonlatosságunkra..", majd a következő versben: „Teremte ezért az Isten embert az ő képére, az Istennek képére teremté azt..." Az újabb, átdolgozott Károli- fordításban ez így módosult: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra...", illetve: „Teremté tehát Isten az embert az ő képére. Isten képére teremté őt..." A jelenleg érvényben lévő, hivatalos katolikus változat pedig eképpen hangzik: „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá..", illetve: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt..." Előttünk áll az a néhány olyan kifejezés, amelyet közönséges halandóként és emelkedett szellemű művészettörténészként egyaránt használunk: kép, képmás, ábrázat.

Ha most eltekintünk az eredeti héber celem ('képmás', 'alak', 'forrná, amely a modem korban a 'fényképezni', 'fénymásolni' jelentést is felveszi), illetve a jelentéstartalmakban gazdag, részben más irányú konnotációval rendelkező görög eikons szótól, az idézett passzusok eredetét a nyugati kereszténység latin nyelvű Bibliájában a következőképpen találjuk meg: „Et alt: Faciamus hominem ad imaginem et similitudem nostram!", továbbá: Et creavit Deus hominem ad imaginem suam"6 A nyugat-eópai nyelvek egy részében is ennek alapján terjedt el, így nem lepődünk meg, ha a különféle angol nyelvű Bibliák többségében „in his own image", a franciában „comme une image de lui-méme", a németben „zu seinem Bilde" szerepel, a szláv nyelvekben viszont a „po obrazu Nasemy" változat honosodott meg. Ebből a szempontból érdekes a neolatin nyelvekhez sorolt, ámde nagyszámú szláv eredetű kifejezést őrző román nyelv, ahol ezen a bibliai helyen furcsa archaizmusként az ismerős hangzású chip (arc, ábrázat, kép) szót találjuk, amely-bár