E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai
mennyire meglepő - a magyar nyelvből került át a köznyelvben ugyancsak a faţă, az obraz és a figura szót használó románba.7 Persze a teológusok és vallástörténészek joggal figyelmeztethetnek, hogy az idézett bibliai helyek „képére és hasonlatosságára" formulája Isten szellemi lényére vonatkozik, az isteni tulajdonságok emberbe való átplántálását jelenti, a művészet története azonban azt mutatja, hogy a magát a kezdetektől képekkel körülvevő, a láthatatlan világot képekben feldolgozó ember mind Istent, mind saját magát képek formájában sokszorosította. Ne feledjük, hogy az imago a római korban az ősök mellképeit vagy viaszképmásait is jelentette, amelyeket a temetési szertartásokon az elhunytat megszemélyesítő szereplő hordozott - gyakran álarcként magára öltve azt - a temetési menet élén. A legismertebb ilyen ábrázolás az egykor a római Palazzo Barberiniben őrzött, egész alakos tógás szenátor, aki ősei büsztjét tartja kezében.8 Valószínűleg az 'arcot', 'álarcot' jelentő, de az ősök képmására is vonatkozó, görög proszopón szó származéka a latin persona, amely már elsősorban a színészek maszkjára vonatkozott, napjainkra viszont 'személy', 'személyiség' értelme rögzült9 Az egyre szekularizálódó modem korban a sprrituálrs „hasonlatosság" ellenében ismét a materiális jelleg erősödött fel, természetesen megőrizve némi mágikus felhangot, de csupán annyit, ami egy-egy kép esztétikai vagy művészettörténeti értelemben vett kibontásához feltétlenül szükséges. II. Test, kép, testkép A történelem, a vallástörténet és a néprajztudomány egyaránt bőséges anyagot szolgáltat a bevett vallások és a népi hiedelemvilág túlvilág-képzeteivel, az ember duális - testi és szellemi - természetével, tehát a véges földi életidő és az öröklét egymást feltételező összefüggéseivel kapcsolatosan. A nagy történelmi civilizációk „helyettesítő" kultuszaihoz természetesen sokkal több forrás társul, egy-egy szertartás lefolyása pontosabban rekonstruálható, mint a kis népek esetében, a felfedezők, hittérítők, utazók leírásaiban mégis számos hasonló mágikus mozzanatra bukkanunk. A 18. század elején az orosz Novickij az osztják okhoz ellátogatva jegyezte fel, hogy a férj halála után a feleség elkészíti férje hasonmását, egy fabábut, beöltözteti annak ruháiba, asztalfőre ülteti, átöleli, csókolgatja, s csak hosszú idő után temeti el.10 Ha visszatekintünk az időben, azt tapasztaljuk, hogy a korai történelem során a királyokat, az egyházi és politikai vezetőket isteni eredetűnek tekmtették, vagy legalábbis olyan embereknek, akik isteni tulajdonságokkal vannak felvértezve, s hatalmukat az églek jóváhagyása biztosította. Előbb vagy utóbb mégiscsak bekövetkező halálukat, azaz konkrét testi mrvoltuk megszűnését - a halhatatlanság dimenzióját szem előtt tartva - át kellett hidalni, a folytonosság biztosítása érdekében a megfelelő fogalmak, képek, viselkedések együttesével, azaz a temetési és az avatási ceremóniák segítségével kellett értelmezni. Előfordult azonban, hogy az életének utolsó fellépésére készülő actor néha kiesett a szerepéből. Saint-Simon herceg emlékirataiból tudjuk, hogy a versailles-i udvarát hallatlan pompával felépítő, magát római császárok képében lefestető, Napkirálynak nevezett
