E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Claudia Schmölders: A holtak arca
20 cseréje, mint minden esztétizálás, többet mond a holtak jelentőségéről, mint amennyit az élők fantáziájáról. Ahol valakinek jelentősége volt, lett légyen akár bűnöző, ott a túlélő nem álarcot lát: „Lenin arcát a halál nem változtatta meg" — írta Joseph Roth 1924-ben. „Egy alvó arca ez, mely a nyugalomban sem lazul el: mint akinek álma a nap folytatása. Itt nem metafizikus átszellemültségről van szó, mint amit Goethe halotti maszkja mutat. A földi akarat erősebb volt, mint a változás. Olybá tűnik, mintha ebben a hatalmas élettelen koponyában még mindig kéznél lenne az ellenőrző elme, mely saját halálának nagyszabású propaganda-hatását kritikailag felülvigyázza. Inkább a földi lét, mint a túlvilág fele irányultan, Lenin arca olyan halott ábrázata, akinek nem áll szándékában, hogy az örök törvényeknek engedelmeskedve végső búcsút vegyen; így tehát egyben a forradalmi dac erejét illusztrálja a természet kérlelhetetlenségével szemben..." Harminc évvel Frieden könyve után újra a halotti arcok egy galériája jelent meg Das letzte Antlitz [Az utolsó orca] címmel (1959), melyet Max Picard, a jámbor szerző és voltaképpen gondolatgazdag fiziognomikus állított össze. Ebben sem a személyeket, sem pedig a maszkokat illetően nem találunk közelebbi információkat. Már csupán a nevek és néhány fiziognómiai leírás környezi a tablót. „Az utolsó arc" többé végképp nem az emlékezet révén felidézhető individuum ügye. Van benne valami „több", amelyről nézőjének árulkodik, erről azonban csak fantáziáim tudunk. ,A halál valami újat, valami többletet jelent... Mi ez a többlet? A következő: a teremtés minden dolgában több rejtezik, mint amire szükség van ahhoz, hogy olyanná legyen, amilyen." Úgy tűnik, az individuum rejtélyét csak a vallásos spekulációnak sikerül valóban megfejtenie. A jelentéktelen tulajdonságok nélküli ember valami távoli glóriától gyengén megvilágítva jelenik meg a képen: „Az élők és holtak jelentőség nélküli ábrázata: ki tudja, nem azért tűnnek-e olyan jelentéktelennek - s vélhetőleg azok is - hogy az, ami földöntúli, változás nélkül jusson át rajtuk?" Picardnál nem történik más, mint hogy megindul mindannak beteljesedése, amit Benkard és Frieden galériája a befejezés módja révén még csak jelzésszerűen sejtet. Könyve végére mindkét gyűjtő annak a Szajnába veszett fiatal nőnek a maszkját teszi, akit „Inconnue de la Seine" néven vittek a hullaházba. Egy fiatal nő, aki vízbe fúlt és akiről ismeretlen, vélhetőleg esztétikai okokból készült maszk. A gyűjtemények számára hatásos befejezés, amennyiben a szép vizihulla kedvelt erotikus toposzára utal, mely a 19. század óta divatban volt. Hatásos ugyan, ám a szerzők szándékaival teljesen ellentétes! Ez a Szajnából vett lány: névtelen, jelentéktelen, halott - de kedves, s mint ilyen a döntően férfikézen lévő galéria-üzemeltetés negációját „jelenti". Többé nem aranymaszk, nem álarc, nem az ősök kultusza, nem családfa-kérdés és nem identitásprobléma. Ez az arc meztelenebb, mint bármelyik másik, hiszen nincs már olyan rá vonatkozó tudásunk, melybe fel- vagy át öltöztethetnénk; mégis olyan hatást kelt, mintha az az ötlet tűnne elő, mellyel Roland Barthes a hetvenes években éppen
