E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Claudia Schmölders: A holtak arca

a japán smink-technikát dicsérte: „Bemutatni, előállítani egy arcot, amely nem kifürkészhetetlen vagy üres (ennek még volna is értelme), hanem olyan, mint amit a vízből húztak ki; érzékektől tisztára mosott, ez egy módja annak, hogy szembesüljünk a halállal." A többi maszknál sokkal erőteljesebben ez az „ismeretlen nagyság" tolja el végül is a halotti maszkot abba a művészi összefüggésbe, melyhez Lessing óta tartozik: a csendélet, a „nature morte" kontextusába.

De milyen „nature morte"-ról van itt szó?

Az idős Jaspers Picard után nyolc évvel hallatta mennydörgő hangját a maszk-értelmezők kórusában. Magyarázata Karl-Heinz Schrey utószavával együtt 1967-ben jelent meg a Fritz Eschen által készített fotógyűjtemény bevezetőjeként, s ebben a gondolkodó felháborodottan söpört félre mindenféle értelmezést. „Még nem láttam olyan halotti maszkot, mely a fiziognómiát az elhunyt láthatóvá válása szempontjából lényegesen közelebb hozta volna." A könyv címe ekkor már egyszerűen csak Das letzte Porträt [Az utolsó portré]; mert mint Jaspers írja, a holt arcoknak nincs „lényegük"; inkább csak a fel-oszlás kezdetét láthatjuk. „Nem életesemény, nem lélektani esemény játszódik itt le, hanem a fizikai megsemmisülés folyamata..." A könyv persze közelítőleg azokat az arcokat mutatja be, amelyeket a többi gyűjtemény. Csakhogy: a szép ismeretlen hiányzik - igen, mindkét kommentátor haragja felé irányult. Ám valójában pusztán holmi csalódott szerelmeseknek tűntek. Schrey ezt úja: ,A szajnai ismeretlen maszkját a reprodukciók végtelen sora mppé degradálta, s Wemer Achelis próbálkozása, hogy egész világmagyarázatot építsen e maszkra, a monomániás esztelenség emlékművévé vált..."

Ez kétségtelenül így volt. Achelis, a pszichoanalízis hűtlen tanítványa, aki a Deutsches Institut für psychologische Forschung und Psychoterapie [Német Pszichológiai és Pszichoterápiás Kutatóintézet] részlegvezetőjeként tevékenykedett, Printipia Mundí Versuch einer Auslegung des Wesens der Welt [Printipia Mundi. A világ lényegének megfejtésére irányuló kísérlet] (1930) szerény címet viselő intellektuális torz szülöttjével lépett a század harmadik évtizedébe. A szép vízbefúlt díszéül szolgált a borítónak és ideológiájaként a bevezetőnek. Az ő segítségével mondott ellent szerzőnk az Erosz és Thanatosz közötti oly elgondolkodtató freudi különbségtételnek. Elképzelésének megfelelően a halott lány a maga Mona Lisa-i mosolyával azt mutatja, hogy e kettő: egy. Ez egyébként nagyon német, idézzük csak eszünkbe pl. a Trisztán és Izolda-kultuszt. Egy évvel "68" előtt nagyon is érthető tehát annak az igénynek a felmerülése, hogy ettől az értelmezéstől „meg akarjanak tisztálkodni"! Mégis az az érzésem, hogy ha a holttest nem is, a folyó - melynek itt már csupán „Léthe" a neve - nagyon megbüntette Jaspers könyvét emiatt. Ezek az „utolsó portrék", melyek csak kevéssel előzik meg az oszlást, valójában nem szolgáltak rá a nevükre. A puszta adatokon túlmenően semmiféle biográfiai vagy affektiv megjegyzést nem találni mellettük. Ami megmaradt - egyfajta fény-játék, film. „Ugyanaz a maszk" - jegyzi meg Jaspers nagyon helyesen - „a fotó révén meglepően