E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Claudia Schmölders: A holtak arca

Ennek „a holtak ábrázatához" fűzött legiafináltabb kommentárok egyikében, Theodor Fontane Jenny Treibei (1889) című regényében is utánaolvashatunk, mely egyben a rangrendről és a szerelemről szóló társadalomlélektani tanulmány. E műben a fiatal, nincstelen, családfáját nélkülöző régésznek, Marcelnek lehetősége van arra, hogy Heinrich Schliemann nyomában kulturális értelemben vett ősei után kutasson, mégpedig abban a reményben, hogy a Priamos kincsei közé tartozó aranymaszkokhoz hasonló leletre bukkan, melyet apósa a következőképpen kommentál: „Bizonyos vagyok benne, hogy valami egészen különlegesre, hogy válóban az igazira bukkantunk itt. Hiszen aranymaszkot nem viselhetett akárki, hanem csak a hercegek... ha én azt... elképzelem, hogy ezeket az aranymaszkokat pontosan az ábrázatnak megfelelően alakították, éppen úgy, mint ahogyan mi most gipszből vagy viaszból megformáljuk azt, ha ezt elgondolom, hát a szívem ugrál a - legalábbis megengedhető - gondolatra, hogy ez itt... Atreusz orcája, vagy az ő atyjáé, netán nagybátyjáé..." A későbbiekben az öreg Schmidt sejteni kezdi, hogy amit maga előtt lát, az Aigiszthosz, tehát Agamemnon gyilkosának, illetve Klütaimnésztra férjének maszkja, s hogy egyáltalában „az egész gyilkosság többé-kevésbé magánügy, úgyszólván tisztán családi természetű, mely által a kifele irányuló, a népre és az államra vonatkozó temetkezési és ceremoniális kérdéshez válójában nem lehet hozzáférni."

Irodalmi beállításban ily módon kölcsönösen korrumpálódik a fiziognómiai megközelítés kritikája és az ősök kultuszához való ragaszkodás. A gyilkos aranyba foglalt képének meg kellene hazudtolnia a tiszteletadás aktusát, mindazonáltal nem ez történik, tekintettel arra, hogy annak helyzetét reprezentálja: „a valóban igazit". A halotti maszk váratlanul álarccá változik - vagyis az előzőnek (melyet többé nem cserélgethetünk) éppen az ellentétévé.

Mindez abban az évtizedben játszódik, melyben James Ensor, a belga festő halálos megszállottsággal és számkivetve festette maszkképeit, amikor Bertillon, párizsi rendőrfőnök kiötlötte a körözött személyekről közzétehető fotó műfaját. Olyan személyek fotóiról volt tehát szó, akik társadalmilag halottak voltak; kívülállók, akiket Cesare Lombroso, a kriminálantropoló- gia atyjának működése óta „majmoknak" tekintenek.

Ami az arisztokraták számára olcsó, a polgár számára viszont drága, annak a kispolgárokat is meg kellene illetnie. A „majmok" kínos keresgélése a családfában a 20. század elejétől többé nem volt már téma, vagy ha úgy tetszik, kizárólag csak téma volt már. Közben az első világháborúval és azt követően a rasszista ideológusok felfuttatták az árja őskultuszt, a polgári jellegű viszont kimúlt, ha nem is hirtelen. A művészeti akadémiákon, orvosi intézetekben és magángyűjteményekben jelen volt még az antropológiai és frenológiai hiedelmek öröksége: a világ minden tájáról származó híres és hírhedt emberek koponyái valamint halotti maszkjai. A már említett Langer-Gruhle-féle maszkkép-gyűjtemény ugyanúgy ezen alapult, mint