E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Claudia Schmölders: A holtak arca
1800 körül fedezett fel, az volt a törekvése, hogy a koponyafedőből következtessen a karakterre. Gall érdeklődésének - mely Európában és az Egyesült Államokban egyaránt szenvedélyes hívekre talált - köszönhetjük Goethe életében elkészített maszkját (neki egyébként kérése volt, hogy halotti maszk is készüljön arcáról), valamint Schiller halotti maszkját. A kor antropológusai egyébként nem egyszerűen csak a karaktene következtettek a koponyák összehasonlító vizsgálatának tana alapján, hanem az emberi „természetre" is. Ana ment ki a játék, hogy mi a lényegi különbség állat és ember, fehér és fekete, férfi és nő, polgár és bűnöző között. A tudományos igényű rasszizmus alapfogalmai itt gyakorlódtak be, s a (túlélésre méltó) fajra vonatkozó kérdést itt pontosították. Sok élvonalbeli személyiség rendelkezett hatalmas koponyagyűjteményekkel: ez volt a helyzet Friedrich Blumenbach vagy Carl Gustav Carus esetében. Senkit, aki ebben a körben a koponyák fölé hajolt, nem bizonytalanított el annak a gondolatnak a haloványsága, mellyel Hamlet életet próbált lehelni szeretett tanára, Yonck fejébe. Ellenkezőleg: mint factum brutum egyedül a halál ténye bizonyult tudományosan használhatónak. A koponyák meg- mérhetőek - mérni pedig annyi, mint tudományt művelni. A halált a kor filozófiája is csupán kevéssé félte, legalábbis ami Németországot illeti. A romantikusok a szerelemmel való egybekelésben oldották fel e félelmet. Schopenhauer elégedetten tűnődött azon, hogy a természetnek az ember halála közömbös, mi magunk viszont a természet részei vagyunk; Nietzsche a halált a legbanálisabb eseménynek tartja, ami - a születést leszámítva - egyáltalában osztályrészünkül juthat. Még Stiftert is „a halhatatlanság belső meggyőződése" fogta el a bécsi katakombák tetemei láttán. 1882-ben Adolf Weismann bebizonyította, hogy a sejtek szintjén egyáltalában nem pusztulunk el. Kierkegaard Krankheit zum Tode [A halálos betegség] című műve - kivétel, amely erősíti a szabályt. Amit ezek a költők és gondolkodók kérdésfeltevésük révén elfojtottak, az nem pusztán a halál egyáltalában vett ténye volt, hanem az azzal, illetve mások halálánál való részvétellel szemben táplált félelem. Fritz Mauthner 1911 körül lakonikusan így ítél az előző korokról: „a családtagok elhunytak, az idegenek, az ellenségek megdöglöttek". Rettegés és bánat: e kettő oly kevéssé tűnt összeegyeztethetőnek a tudománnyal, mint az ősökkel szembeni tiszteletadás kultikus lényege, az emlékállítás. Utóbbit vélhetőleg a 19. századi darwinizmus űzte el a legkomikusabb módon. A majmot az ember ősatyjaként mutatni be - ez olyan sérelemnek bizonyult, melyet a társadalmi hierarchiának az idő tengelyére történő vallásos és szokásrendbeli projekciója már nem élhetett túl. Nem voltak többé nagyszerű ősatyák vagy ősanyák. S vajon véletlenszerűnek kell-e tekintenünk, amit az antropológia manapság feltételez rólunk: hogy magatartásunkat tekintve egy hullazabáló, a közönséges hiéna volna az ősünk? Mindenesetre az ember elveszítette ábrázatát - elkezdődhetett a neurotikusok családregénye. S az egykorú archeológia éppen ezt az igényt elégítette ki. 17
