Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)
Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba
védelmezze a külvárost, és azonnal futárokat szalaszt a királyokhoz, a férjéhez meg a fiához, jelenti a pusztítást és gyújtogatást, beszámol a fenyegető veszedelemről, és végezetül kéri, hogy az ország megvédelmezésére üstöllést jöjjenek vissza, nehogy míg a máséért küszködnek, a sajátjukat elveszítsék. Kázmér a Lengyelországot ért csapás után erősen aggódni kezdett az országért, ugyanis az sokkal nagyobbnak hírlett, mint volt, hiszen ami hallomásból ismeretes, rendszerint nagyobb, mint amit a szem lát. Tudniillik a városok és a községek szinte mind fából épültek, falaik is, úgyhogy néhány ember könnyen felégethette mind; a kő ugyanis olyannyira hiányzik, hogy szinte egész Sarmatia ki van téve a tűznek. Emellett különböző nemzetiségekkel zsúfolt tábora is kezdett szenvedni az élelemhiánytól; a fejedelmet erősen nyugtalanította, hogy nyílt ütközetre nem adódott alkalma, atyai királyságát viszont tűzzel-vassal pusztították. Mindkét részen derék főurak léptek közbe, akik tárgyalásról meg békéről kezdtek tanakodni. Sokan azt állítják, hogy ez Mátyás király ravaszkodásának és vesztegetéseinek volt az eredménye, ezzel Kázmér néhány főemberét megrontotta, és azok biztatták őt a kiegyezésre. Ki ne tudná pedig, hogy Mátyás ez időben sem életét, sem fáradságát, sem pénzét, sem ügyességét nem sajnálta, hogy e súlyos háborúból károsodás és szégyenvallás nélkül kiszabaduljon? Mert azt 95 beszélik, hogy drágaköves serlegekkel az ellenfél több emberét vonta a maga oldalára. A nagyok közbenjárására tehát abban állapodtak meg, hogy néhány napra legyen fegyvernyugvás. Már majd négy hónapja folyt a mindennapos hevenyészett csatározás, azt mondják, a lengyelek közül körülbelül nyolcezret fogtak el, és ezek szabadulását Kázmér nagyon szorgalmazta. A fegyverszünet megkezdődvén, a főemberek mindkét részen erősen szorgoskodtak a királyok megegyezése érdekében. A kibékülés nem mehetett könnyen végbe, mert Mátyás semmit sem óhajtott visszaadni, míg nem kap kártalanítást, amazok viszont követelték, hogy valamit kapjanak vissza Csehország részei közül, holott a hadikiadások fejében kívánt összeget az idő szerint nem bírták kifizetni. Irdatlan sereget állítottak ki, és nagyon rühellték, hogy semmi haszon belőle. Végül is a főrendek mindkét félen addig zaklatták uraikat a közjó érdekében, míg rávették őket, hogy velük született jóravalóságukkal intézzék el egy megbeszélésen, amit ők nem tudtak keresztülvinni. [A. Bonfini ■ A magyar történelem tizedei] / / /
