Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

a citeráslányoknak is nagy jutalmat ígér. A katonákat két láng hevíti; Venus meg a győzelem vágya egyként fűti a szívüket, és hogy jobban tessenek, hőstettekre buzdulnak. Váltakozva mennek táncba és csatába; a barátnőik szeme előtt folyó küzdelemben ki-ki vitézebbül verekszik; aki több foglyot vezet maga mögött, vagy keblén több sebbel díszítve tér vissza, vagy gazdag zsákmányt szerez, az híresedik el, arról beszélnek a lányok. Ezek meg néha elébük sietnek, üdvözlik őket; egymás szavába vágva dicsekszik mindegyik a maga legényével, és az egész majdhogynem népünnepéllyé válik. A boroszlóiak messzemenő tisztességgel párosult gazdagságát is csodálta mindenki, hogy semmilyen élelmiszert sem árusítottak drágábban, mint azelőtt; a gabona és a bor a végén sem került többe, mint az elején. A másik fél viszont mindenben ínségre jutott; a győzelem megszerzésének a reménye füstbe ment; sokféle módszerrel kísérleteztek, hogy az ellenfelet tisztességes és nyílt ütközetre kicsalják; gyakran visszakoztak, néha hátat mutattak és szanaszét szaladtak, hogy kihúzzák a nyílt mezőre, majd az észrevétlenül visszakanyarodó szárnyakkal hátulról bekerítsék. Ezek támadnak és üldözőbe veszik őket, amíg tudják, hogy biztonságban visszajöhetnek; mert figyelmeztették őket, hogy ne nyomakodjanak túlságosan előre, nehogy a visszaút elzáratván, bekerítsék és lemészárolják őket. A cselt csel játssza ki; az is dühíti a lengyeleket, hogy nincs módjuk szabályos, csak hevenyészett ütközetre; számuk napról napra csökken, a városban a foglyok tömege nemcsak a városi börtönt tölti meg, hanem a falak körül álló bástyákat is. És Mátyás sem henyél ezalatt, a szepesi Istvánt és Kinizsi Pált, e serény és vitéz vezéreket, akik virtusukról és megbízhatóságukról gyakran adtak bizonyságot, villámgyors huszárzászlóaljakkal suttyomban beküldi Lengyelországba, azzal az utasítással, hogy ne álljanak meg sehol, ne kezdjenek ostromba, hanem széltében-hosszában száguldozzák be az országot, pusztítsanak, gyújtogassanak, tűzzel-vassal tomboljanak mindenfelé. Ezek megfelelő vakmerőséggel és elszántsággal teljesítik a parancsot, ami tanya elébük akad, felégetik, mindenütt elhajtják a barmot, az embert, időt egyetlen erődítmény ostromára sem pazarolnak, hanem elrohannak egészen Krakkóig; e riadalom akkora félelemmel tölti el a sarmatákat, hogy minden retteg és reszket. A királyné látja a várból, hogy már nemcsak az ország, de Krakkó elővárosa is felkavarodik az esztelen tumultusban, leküldi a testőrkülönítményt, hogy