Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 dolgok oly egyéniek, hogy mernek együtt lenni. Ennek a világnak a kapuja ritkán nyílik ki, néha azonban sikerül beledolgozódni - a rím, a tű és színes fonál belevezetnek. Minden mese ott van. Tudom: objektív realitásról beszélek, bár bizony szubjektív vízióm van róla. És sohasem látom magam benne. Mert ha éppen akkor dolgozom gondolatban vagy tényleg, megszűnők magamat látni, mint a szerelem paroxizmusában168, de ilyenkor kellene (amit lusta immoralitásból mulasztok) megfogni a munkát. Félek beszélni most is erről a világról, nehogy becsukódjék, mint egy elárult tündérkert. bedig ha van, nem csukódhat be. A realitásból nem lehetünk kizárva, ha elég mélyen magunkba szállunk. Ebből a világból jön a hasonlatok értelme, igaza. (...) Glaserben olvastam, hogy a japánok ismerik a „szép kő” fogalmát (művészi): a gyerek is ismeri, gyönyörködve gyűjti a kavicsot. Hamis esztétikai kultúránk eldurvítja. Megnéztük a kilátót: óriás nagy a táj szürkülő őszülő kopárságában. És mégis, hogy telítené egy csöpp hangya-század katona egy ici-pici ágyúcskával. Ez lesújtó. Viszont felemelő, hogy Goethe, hogy egy szerelmi érzés, hogy dominálja, túlharsogja a tájat. Valahogy a táj Meluzina- világ: a rossz és a jó között. „Minthogy mennyország nem lehet a földön, legyen Meluzina- világ, de ne embervilág” - mondottam elkeseredve. Pedig mégis az ember által nyúlik égbe a Meluzina-világ. Akkor felmentünk a gyümölcsösben és le a széles fenyősorban, mely most olyanféle, mint gyerekkoromban a másik fenyősor volt. Kariról, Miskáról169 beszéltünk. Harangoztak: a harangzúgás is hihetetlenül uralja a tájat. Igaz, hogy a tündérek elbújnak előle, pedig új tündért hoz. A katolikus templom egy új démonikusabb Meluzina-világ Krisztus ellen. De mint minden „ellentmondás” kerülőút, de út Krisztus felé. Minden ritmus (lelki ritmus) folyam, és minden folyó Isten tengerébe torkol. A fenyőkben eszembe jut gyerekkorom három játéka. Az egyik volt a folytatós mese, „Centák” volt a neve. Valahányszor szabad percem volt, ezt folytattam: sétán, levesevés közben (a jobb étkek túlságosan lekötöttek) - még egyébütt is. Ez egy gyerek-robinsoniáda volt (felnőtteket Amerikába küldtem), én voltam a vezér. Később szerelmeimet is itt juttattam diadalra, „Wunschtraum” ország. A másik játék korábbi keletű és hamar hagytam abba: lesütött szemmel jártam, az úton kavicsot, fűszálat, városban flasztert, főleg aszfaltrepedéseket óriásnak láttam. Mindenféle csudavidéket utaztam át eképpen. Egy repedés = vad elágazó medrű folyam, fűszál = pálma, hangya = néger karaván. A harmadik játék máig kísér: mindent elmondtam magamnak (kiskorban félhangon, ma gondolatban), amit tettem pl. „Máli lehajlik és felvesz egy követ. Máli néz és meglát egy távoli fecskét. Máli hirtelen szomorú lesz, aztán jön a szél. Máli elfut vele. Máli haja lobog, vörösbarna. Máli furcsa. Nagyot lélegzik” etc., így tovább. S jaj annak, aki ilyenkor megzavart. 168 L. a 80. jegyzetet 169 kocsis, a körtvélyesi belső cselédség tagja 233
