Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 Egész első emlékeimbe kapcsolódik ez a játék. Az első szembefordulás magammal, hogy önszerelemben igazán eggyé lehessek magammal. Hipochondrikus napokon bűnnek éreztem (felnőtt korban) ezt a kettősséget, igaztalannak az így lekonstatált spontaneitást, pedig minden egység kettősségből születik. Illetve nem: az egység megvan „ott abban a meseországban”, de megnyilvánulni csak a kettősségen átszűrődve tud. „Hát a fákkal beszélés?” kérdi G[erg]. Az nem volt játék. Fákkal, tárgyakkal úgy és többet érintkeztem, mint emberekkel. Előbb voltak ilyen Meluzina-viszonyaim, mint emberiek. Ember Z[oltán] által, a testem által lettem. Isten is élőbb volt nekem, mint lelkem. [Lujval ki legjobb barátnőm volt, két más játékunk volt. Illetve 3. Az egyik: vele és egynéhány más pajtással megorganizáltuk „Szabadságországot” a „Centa” ország képére. Én voltam persze a vezér. Az 1. írott statutum (Tesni lelte meg asztalomon): Én parancsolok és mindenki nekem tartozik engedelmeskedni. Én mindenkit megverhetek. Szabadság! - Első formulázása, mikor még csak magunkat érezzük, ez a szabadság. Hogy a többiek mit láttak bennem, nem tudom, de kéjjel engedelmeskedtek. Erőszak alig kellett a fegyelemhez. „Lovagiasnak” mondtak. Voltak titkon „egymást kipróbáló” játékaink, ennek neve „tépő-verő-harapó” játék volt. Ki bír el szó és szisszenés nélkül fájdalmat, pl. forró pecsétviaszkot a kezén. A második játék a „csere” volt: csinálni valamit, s azt kicserélni különbért, „míg házunk lesz”. Tisztán emlékszem: minden játék untatott, melyről nem hittem, hogy reálisan vagy mágikusan (mint ahogy a magam figyelését helyesen annak éreztem) bele nem folyik az igazi életbe. [Lujval órákig soroltuk fel, hogy hány és milyen gyereket szeretnénk egykor. Ezek a játékok. Már egész sötét volt, mikor befordultunk a fenyőerdőbe. Ott az „Z[oltán]é”- mindig az övé is. Féltem. Gyerekkoromban szabadban sohse féltem, csak szobában. Otthon voltam a fák közt. Most úgy érzem, a Meluzina-világ kiküldött „embervilágba” szerencsét próbálni. Ha megoldottam az etikai problémát, akkor jó. Velem egy darab Meluzina-világ váltódik meg. De mivel nem tudtam megoldani: bűn volt kilépnem a varázskörből, nagyravágyás. S ezért félek Meluzina világban. Megmerném-e 0[szi]nak mondani, mint G[erg]nek: „Ebben a fenyvesben feltétlen találkozom Z[oltán]nal? Ugye - mondom G[erg]nek ha dolgoztam is valami felületeset e nyáron, jobb nem lettem, etikailag nem oldottunk még semmit? „Nem.” Én megártok G[erg] fejlődésének. Ő teljesen nekem, értem él. Ha én, a „cselekvő közeg”, nem leszek általa „tevékeny szeretet”, jóság, akkor kárba vész az ő „potenciális jósága”, mely még nem jóság, mert nem cselekszik. Ha én általa nem kalásszá, termővé, de zárt, őt bezáró csigaházzá válók (illetve nem általa, de ő ellenére), akkor őt elvágom attól, hogy potenciális jósága igaz Aljosa- jósággá váljon. És meglopom az Istent, az ő jóságát ellopván tőle. Ha ő csak „nekem jó”, de én nem leszek jóvá általa, ami kettőnk jóságát jelentené, akkor nincsen hozzájogom. Azt kéne mondanom, mint a Starecz, „Aljosa geh in die Welt”.170 Akkor régen jobbak voltunk. Az volt a Meluzina-ösvény, mely átvágott az empirikus erdőn és lelkünk országújára vezetett. De hát csak így, csak Meluzina-csuda által tudtunk jók lenni. Hát a jóság mindig csak „egy rendben 170 Mint a Sztarec, Aljosa, menj ki a világba! 234
