Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
— 1921 oldom. Érzem, hogy nem bírom elhárítani, megoldani. Ahogy a fal érintése, puszta érintése elernyeszt, úgy ernyeszthet el rabot a cellája rácsa. Ennek a zselatin üvegfalnak fizikai megfelelője egy karika a fej és homlok körül. Nem fáj: de lefokoz. Furcsa, hogy másnál is pont így, ebben az alakban jelentkezik a probléma. Dolgozni lehet ettől a faltól. De furcsa: a zselatinfal elzár az elmélyülés elől. Csak felületen lehet maradni. Szorgalmas voltam, de egy művészeti problémát sem tudok úgy végiggondolni, mint régebben. Keresem azt a versformát, mely a grammatikát és a logikát teljesen képbe, asszociációkba oldja. Összefüggéstelen szavak legyenek, melyek visszanyerik mágikus értelmüket és vele együtt asz- szociációuszályukat. Értelem, zárt kompozíció azáltal jöjjön a versbe, hogy a szavak sorrend és szomszédság folytán helyükre kerülnek. Furcsa, nem egy elkésett impresszionista színfolt, kompozíció lenne ez irodalmi téren, aminek néha Kassákékat érzem. Ok végre is ilyesmit csinálnak: csak sok idegen, szerintem művészietlen, materialista affektációval és nagy ritkán van szintetikus belső képük, melyből kialkotnának. Mért nem ezt csinálták az impresszionisták poézisben? Ők a tartalom logikáját ugyan sokszor megbontották, de szimbólummal pótolták. A nyelvtan logikáját ritkán bántogatják. (Georgét167, néhány modern franciát kéne nézni) A fő különbség mégis a belső képben, a kifejezendőben van. Az impresszionista líra célja volt a hangulat; abban, amit én keresek, eszköz és melléktermék lenne. Amit én szeretnék: ráolvasni régi mágikus mondókák módjára - a perctől, percnyi magamtól függetlenül. Nem véletlen találkozások, érintkezések hangulata, de a forró belső mag emanációja a fontos. A külvilág magjaié, nem csak az enyém. Persze csak magamba szállva tudok kinézni. Egy elbeszélő formát is álmodok, illetve lírát, melybe belefér a történés ritmusa. Valami furcsa, igen: rímmel, ütemmel és alliterációval rakott, de mégis szabad, csak belülről kötött formában. A mai eposz. (Persze nem lesz enyém.) A regényt nem érzem természetesnek, mert próza. A realista regény lehetett próza, mert az öntudat és megjelenés síkján próza van. De a valóságban: a metafizikai, mágikus síkon ráolvasás van és szférák zenéje; ütemre történnek a dolgok a szellem és a mágia szférájában. A lélekben? - Ott nem is történnek, azt hiszem, ott van a hindu „van” realizálva. De a lélek nem tud kilépni a potencialitásból, csak ha a más: mágikus-, ideg-, érzék-, szellemszférán át sugárzik. A szellem, amennyiben idea és nem Isten, nem áll meg Isten előtt, nem nézhet vissza Istenre. Csak a lélek, a principium individuationis és szeretet ellentétének eleven és csudás egyesülése nézhet vissza Istenre. Van egy csudálatos világ, melybe én silány is belezuhanok az alkotás percében. „Ott minden van” - tudom csak mondani, mint gyerek a játékos bolt előtt. Csudálatos ütemre megy ott minden: triviálisan zenés ringlispíl világnak mondanám, de egy hallatlan magas értelemben. Ott minden lokáltónusa legintenzívebb fényében ég, és tisztán énekel a dolgok architektúrája. Ha van jó sorom: empirikus énemhez semmi köze, ebből a világból kaptam. Ez az: semmi közünk leglíraibb hangjainkhoz. Innen, ebből a világból hozzuk őket. A tiszta színlátások, csukott szemmel látott, vagy a valósággal szemben látott ornamensek is innen valók. Ott nincs azért minden külön: a 167 Stefan George (1868-1933) a modern német költészet legjelentékenyebb alkotóinak egyike. 232
