Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920 látunk ősszel, az vagy előrejön élénk színei által, vagy teljesen irrelevánssá, űrré halványodik a gyenge ködben. G[erg] szerint az ősz nagyon is összekomponálja a dolgokat, de mivel a föld nem tartja őket, egy más (lineáris és színbeli), lelki összefüggés fejeződik ki bennük. Egy karcsú nyír, fehér törzs és halvány égen ritka halvány arany tallérok — valóban nem csudálnám, ha pengve hullanának. G[erg] szerint a lombhullás pótolja ősszel a földnek a masszás nyári fákra gyakorolt vonzóerejét. A fák keresik a földhöz való erősítettségüket és vele volt összekomponáltságukat. De mikor fordul ősszé a nyár, mikor kulminál az összetartozás? Ekkor már a gyümölcsös harmatos, és ködben ragyogó aranyát, rozsdáját tapodtuk. Szerintem ez a perc, mint minden teljesedés, sohasincs az „időben”. Mert mire minden fa a maga tökéletes kifejlését éli, már valahol pereg egy levél. A legteljesebb pont az, mikor a föld gömbölyű súlya kerek, kinőtt, testes gyümölcsökben szimbolizálódik a fákon. Akkor „mindent odaadott a föld a fának, de még mindent tart is”. Az első alma leesésében szakad meg a spontán összefüggés, a föld elereszti az almát, és az visszavágyik reá örök körforgásban. G[erg] szerint a gyümölcs leesése súlyos, rendjén való. A teljes megérés igazi hazája a földön van. A fa akkor ünnepli tetőpontját, mikor terített asztal van alatta. A levélhullás, könnyhullás - keresés. De hisz a lomb is hazatalál, önnön erejét trágyázza a fa. A már meztelen diófasor rajzolódik hindu ibolya és zöld és narancs arany égen, egy szál arany újhold és az esthajnali csillag reálisak a kékbe szürkülő rét felett. Kérdem, ez is bűnös mágia, ha ezt a szívfeslítő szépséget élvezem, szeretem? Közben még, ősz addig van, míg nem meztelenek az ágak, akkor festőileg tél van, más térviszonyok. Ezeknek a festői érzéseknek, a látható gravitációs törvényeknek tényleges biológiai, tehát metafizikai adottságok is felelnek meg. Visszatérek a kérdéshez: „Bűn-e ezt a szépséget élvezni, elmerülés-e ez a mágiában?” G[erg] vállat von. Szerinte igen - az. Miért? Mert a „ma érzem” vállalás nélküli léhasága van meg benne. Nem visszük be az emberi szeretet etikus tartalmát a mágikus természet világba. O nem „engedi”, hogy tetszenek neki a dolgok így. Azt érzi, hogy ez „bűn” - úgy kellene szeretni a dolgokat, a természetet, hogy emberi legyen „az emberekkel” - mondja ő. Ez sokértelmű. Ha pl. búzát termelek, azt az „emberekért” tehetem, s a természet eszközöm. Ha, mellesleg átélem a föld termő örömét, ez külön érosz, de nem szeretet emberi értelemben. Ha mint G[erg] mondja, a művészetben kifejezem a természet igazi arcát. Ez valami, de nem a természetet fejezem ki, hanem vele való viszonyom gyümölcse - egy szimbólum. Úgy szeretni egy fát, mint egy embert, nem tudok: 1) mert embert sem tudok úgy szeretni szeretetképességem hiányából; 2) mert, bár legvégső fokon a fa is testvérem, de lehet, hogy ez a szeretet nívójánál is mélyebb ponton van csak meg realiter; a szeretetnívón a fa rokonom, de nem „azonosíthatom” magam vele, talán másfajta, a szeretet csoportba tartozó, de nem emberi szeretettel kell hozzá nyúlnom. Tehát nem szerethetem valóban emberileg a fát, csak érthetem mágikusan, segíthetem és sajnálhatom emberi szempontból, inadekvátan; és szerethetem benne is az ember céljait, amennyiben ezek a növény vagy állat céljaival egy-egy darabig [egyek] (a díszkert etc., sőt a gyümölcsfa, ha meg is eszem végesen a körtét). A mágikus megértés és ennek kifejezése - bár, mint mondtam, emberivel keverten, indirekten - a művészet is. Félősen rejtett fenyvesem kék törzsein rőt napsávok itt-ott még. Z[oltán]nal nem félek a fasorban - ez a fasor övé, mágikus múltamé és általa történt énségbe (etikum első lépése) 189
