Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920 lődni akarása az empíriába és idea-világba éppen etikumunk. Minden elítélés bűnössége, mely túlmegy az értékelésen egyrészt, védelmen és pedagógián másrészt. Tehát lehet mondani: egész jogrendünk „elítélése ítéleteiben”. Egy embert meg nem közelíteni akarni: bűn. Hogy alakul a megközelítés kötelessége a különböző nívókon. Az egymásért (sorban és etikában) való felelősség érzete - semmi sem „magánügy” ilyen értelemben. A „vállalás” szerepe és a rendeltetés - ezeknek össze kell esniök. De viszont van egy „szent véletlen”, mely kizökkenthet a rendeltetésből, pl. ha egy csecsemő anyja, v[agy] pl. egy Werk művésze kénytelen egy égő házból kihozni egy idegent? Más-más csoportban egyformán v[agy] különbözően alakulnak-e ezek a kötelességek? Az áldozat elvetése: nincs jog az „áldozatra”, szeretet felemeli az áldozatot. Belső kényszer és szeretet felemelik az áldozatot. Abszolút őszinteség önmagunkkal szemben: ez nem komplikálás, ellenkezőleg: kiásása a civilizáció- és betegség törmelékhalomból naivitásunknak. A bűn - nem eszköze a jónak, de ma még gyakran megbocsátható önmagunknak is. A szeretet szupremáciája az igazság felett, mely segédeszköz. Abszolút törekvés a szerelmes monogámiára. Minden lépésünk legalábbis ehhez mérendő. A szerelem következményeinek, a gyereknek, lehető vállalása. „Werk” etc. nem gátolhatnak: legföljebb a születendő gyerek érdeke (egészség etc). A család ma - míg nem vagyunk Jézusok - kell, legalább azon belül legyen szeretet; de teljesen reorganizálva, a Wahlverwandtschaft nagy szereplésével, és nem mint elzárkózás a társadalom ellen, ellenkezőleg: mint csírája Isten országának. Nem az empíria és a test lenézése vagy leküzdése, de meglátni benne Istent és magunkat, és a lelket, és felemelni őket következő magasabb nívójukra. A halhatatlan lélekben (bármely alakjában való hit) és Isten hitének vágya. A megváltás lehetőségének és szükségszerűségének hite. Ennyit látok ma. (...) A jó Isten segedelmével! Elvben és absztraktan kifejezhető egyéniségek és csakis szimbolizálható egyéniségek. Előbbire példa szegény Tesnikó, második fajtáira édesatyám. A tragikus egyéniségek mindig előbbiekhez tartoznak, „lelki szegények”, kik nem a mennyek országát keresték. Éppen kifejezett egyívűségük tragédiájuk oka. A sokgyökerűek nem lehetnek tragikus egyéniségek, mert „kompenzálódik és egyensúlyozódik” bennük az empíria bűne. Szent kerülhet mindenik fajtából - az a lelki szegény, aki a mennyek országát kereste és megtalálta, és az, akinek „minden” a gyökere. Z[oltánnal] : Mi annak a kritériuma, hogy melyik az a szerelem, melynek engedni szabad? Nem lehet más, csak az, hogy akkori mindenünk, múlt és jelen beleférünk. Egy olyan jelen, melybe nem fér bele a múlt, gyanús. Viszont egy ilyen szerelem sem tart mindig örökké, tehát „immanens szerelmi szempontból” bűnös. (Transzcendensen és isteni kegyből válhat tisztává és helyessé is, hála Istennek.) Mi tehát a biztos kritérium a „beleférés” mellett és „du sollst sie an ihren Früchten erkennenen”118 kívül? G[erg] szerint éppen az, hogy két lélekben és testben szimultán és egyforma maximális módon nyilvánul meg, és hogy éppen ezáltal „csudatevővé” válván belevési magát az empíriába. Minden szerelem akkor teljesül egésszé, 118 L. a 33. jegyzetet. 187
