Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920 Valahogyan nagyon primitíven és mitologikusán kifejezve így képzelem a világot: Isten egyedül volt és tökéletes is volt, de ez a tökéletesség potenciális volt csupán. Csak Ő volt, és nem tudott kit szeretni — a mást szeretés lehetősége hibázott a világból. Ezért teremtett valamit, ami nem volt azonos véle. Ezzel az aktussal azonban megszületett az első korlát, az első határ. A korlát, amivel Isten elválasztotta a nem Őt Önmagától - a teremtést a teremtőtől. A korlát, a határ mintegy autonómmá vált: az Ördög, az egyesülni nem tudás, a gőg, a rossz, semmibe sem torkolló magány, a különködés Ördöge. Az Ördög azonban nem teremtmény a szó szoros értelmében, hanem egy negatívum, a Korlátoltság. A teremtményt Isten képére teremtette, de éppen ezért szabad akarat is adatott neki: jóra és rosszra. Mert az, aki nem választhat, az nem szabad. A teremtmény mintegy együtt születvén az Ördöggel, a korlátáival, ennek is részesévé lett, elkeveredett az Ördöggel. Térbe és időbe, és abba esett, amit anyagnak nevezünk. (Anyag alatt én itt csak azt értem, ami gátol, korlátoz, mert szerintem mindennek van - még a kőnek is - egy anyag oldala és egy lélek oldala.) A teremtménynek sorsa van: ki kell bontakoznia korlátáiból, de úgy, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. A test megvetése en bloc a lélekkel szemben, pl. öngyilkosság. Át kell menteni a tiszta ősformát, az egyéni lelket, illetve Én-formát Istenbe úgy, hogy Én maradjon. De minden, ami van, részese az Istennek: ennek folytán az élet és ennek etikus aspektusa, a sors sem álom csupán, nyomtalanul elmúlásra szánt schemenek. Minden, ami él és nem lélek, bele kell hogy íródjék az egyéni lélekbe (sorsával tetovált léleknek mondtam egyszer), és ornamenssé kell válnia a lelken. Nem csak emberi lelkek vannak, vannak alacsonyabb és magasabb rendű lelkek. A növényeknek, állatoknak van egyéni lelkűk (a Gruppenseele probléma emellett is fennállhat). A tárgyaknak is van lelkűk. Nem tudom, minek nincs lelke! Absztrakcióknak nincs lelkűk, a „szépségnek” nincs lelke. De az anyag mindig lélek - gyanús nekem. Nem tudom azonban, mi az „egyéniséghez” kellő minimum, pl. a fának van lelke, a falevélnek nincsen. Mi az, ami a fában azt teszi, hogy ő egy egész, amihez egy lélek jár, hogy így mondjam. Mit jelent az egész, a magában megállóság abban a relatív formában, melyben megvalósulva érezzük. (A művészet és a szerelem őshasonlata minden metafizikumnak, pl. a művészetben: a rész és egész egymást exaltálása, egymás által tökéletesedik az Egész és részletek Individualitása. A szerelemben az egyesülésben éri el önnön maximumát az én.) Az Isten szeretetből teremtett. Minden alkotás, minden teremtés szeretet: a potenciális lények szeretete. (Ez az egy pont, melyben nem elégít ki a keresztény etika: az alkotást negligálja, lebecsüli tehát a munkát, a művészetet, a szülést. Indirekte kihat ez a szorosan vett szerelmi ölelésre is.) Isten tökéletes lévén, és bennünk is megléven az Ő benne tökéletesedés lehetősége, utunk elő van írva. Legyetek olyanok, mint Atyátok, tökéletesek. A tökéletesedésünknek két - a megvalósulásban ellentétesnek látszó - útja van: az Egyesülés és az Én-kifejlesztés. Ez az ellentét csak a korlátoltságban, a megvalósulásban van meg: az abszolútumban megszűnik. Viszont - kivéve a kegyelem misztikus pillanataiban - egész emberi lényünk az életben, az úton és nem a célban = abszolútumban folyik le. Az etika, a tiszta etika nem más, mint helyes utunk az abszolútum felé. De Krisztus azt mondta: „Ego sum via, veritas et vita”.92 Egy az út, az élet 92 Én vagyok az út, az igazság és az élet. 169
