Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1917 bűnös, mert nem iparkodik megváltani a valóságot, de vallásos, mert megváltást szimbolizál. Mit vált meg mégis? A jelenség, a mágia számára fontos rész az egész helyett, ezért mágikus ábrázolás. Úgy érzem, az ábrázolás bizonyos fokig az azonosság világnézetével van kifejezett rokonságban, a hasonlóság azonosságot jelent az ábra számára eredetileg. Sajátos életet csak úgy kap, mikor csudálatosképpen alárendelődik, valamit díszít, részévé vált valaminek. A rész teljes értékét, értelmét az egészben nyeri meg a harmonikus világ. A díszítés és a lélekdíszítés (értelem) legmélyebb feladat a művészetnek. Mert mi az díszíteni valamit: felruházni a legmélyebb lélekvalóság törvényeit jelentő szimbólumokkal (egyensúly, ritmus, zártság, téren és időnkívüliség, végtelenség, egység, harmónia). Az egyén spontánul, a külvilággal minimálisan tőrödön (bár a mesével ellentétben külsőséggel elkeveredett) megnyilvánul a történésben, és a lírában kifejeződik. Kifejezés tehát így értelmezve a legegyénibb a művészetben. Kifejezésnek nevezzük a beszédet, de ez a művészet szempontjából helytelen gyakran. A beszéd, a szóhasználat gyakran elnyomja azt, ami énkifejező a műben. Jó stílusnak ebben az értelemben = írásmód azt szoktuk mondani, ami tisztán vált szóra akár objektív, akár szubjektív tartalmakat. Kifejezés értelemben a stílus szót tehát így használjuk: ami lehetőleg adekvátan vált anyagba (ami az anyagot lehetőleg adekvátan váltaná) magasabbrendű formát. Az anyag itt a nyelv, a szín etc. lehet. (...) Mi a mű szuggesztivitásának titka? (Ady-Balázs különbség). Nem érdem, felsorolással megfogható. Külön tulajdonság vagy egyensúly-minőség? Balázsnál azt hiszem, az a bökkenő, [hogy] ő életben és írásban megdöbbentően meztelen, ruhához szokott szemnek a meztelenség jelmez. Művészi hatás, képesség szempontjából tehát hiba nem megérteni a lélek-ruházkodottság fokát a kortársban; talán a jövőben is hiba. Nem eléggé szimbolikus, megvalósult világunkban csak a forma hat realitásnak. Nem a művészi formára gondolok, inkább az élményformára. Mi emberibb és mi ősibb: az ige vagy a főnév? Dienessel [Pál]: számára a forma nem „fontos”, nem reális a megformázódással szemben. Nekem kell alany és tárgy igémhez. Az abszolút korlátozza magát, a korlátoltban megnyilvánuló abszolútum az egyén, (lső forma, formáló forma) és a másodlagos forma. Mindent formáján keresztül érzünk meg. De mi az, amit formáján keresztül érzünk? - Az egyént (lélek). Az egyénen keresztül sejtjük az abszolútumot (szellemet). A korlátot rossznak érezhetnénk, ha nem válnék rögtön létrejöttével szimultán formává. Mégis az rossz, ami többet korlátoz, mint formál. Tényleg csak funkciójában tudom ezeket a „lényeket” elképzelni. Persze csak magasabb rendű forma az gyakran (lélekhez közelebb), amit egy formán keresztül érzünk, és nem maga a lélek. A mondat, értelem, még nem lélek. Lehet (kétféle forma, érték, rangsor lévén) valami mint alacsonyrendű forma tökéletes, és jelenthet tökéletlen, magasabb rendű formát. Az ideális forma legyőzött minden korlátot és kifejtett minden egyéniséget. (Szuggesztív akkor a tartalom, viszonylag lelkibb forma, ha megnyilvánulási formája tökéletes?) A művészi forma - világ a világ mellett - kiesik talán a formarangsorból, de igen magas fokon ismét belekapcsolódik? Az anyag is forma. A korlátba zárt, abszolút magános és korlátolt abszolútumot éppoly kevéssé tudjuk adekvátan megérezni, 153
