Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
CSÁJI ATTILA A „remény évei” és a lemaradás komplexus Lehet fridzsiderben tejet forralni? Eléggé kétséges. A megtorlás évei után majdnem ilyen képtelenségnek tűnt az 1960-as évek második felében színre lépő nemzedék jelentkezése a művészeti életben. Váratlan erővel tört fel az avantgárd. 1956 forradalmát átélt fiatal nemzedék friss szemlélettel, a művészet szabadságába vetett hittel, az egyetemes művészi irányzatokba való bekapcsolódás szándékával, saját kiállításokkal jelentkezett. Számos esetben pimasz merészséggel. Ebből a nemzedékből sokan úgy tekintettek a hatvanas évek második felére, mint a bizakodás időszakára, a remény éveire. Valóban az volt? Kétségtelen, hogy a megtorlás éveit követően a lefojtott szabadságvágy új utakat keresett. A gondolkodás és érzékelés acél-sablonjai lazulni kezdtek, a dogmák alól egyre több gondolat, megfogalmazás kezdett kiszabadulni, egyre több búvópatak tört elő tajtékzó robajjal. Perifériális helyeken valósultak meg ezek a kiállítások: kultúrszalonként működő poloskás legénylakásban, tervezőirodák földszintjén, egyetemi kollégiumokban, kutató- intézetek klubjaiban és hasonló félreesőnek, csaknem érdektelennek számító terekben. Az érdeklődés azonban óriási volt. Szinte rejtett művelődési házakban rendezett kiállításokra, Rákosligetre százak buszoztak ki a behavazott pusztákon keresztül, hogy egy-egy ilyen fél-legális tárlat megnyitóján részt vegyenek és megtekintsék a kiállított munkákat. (Bálint Endrének, Illés Árpádnak, Frey Krisztiánnak, nekem, a SZÜRENON-nak stb. voltak például ilyen kiállításai.) Ezek a tárlatok a 60-as évek első felében indultak meg, a közepén megsűrűsödtek, s a 60-as évek második felére-végére megértek az egymásra találásra, közös kiállítások létrehozására. A 60-as évek végén valósultak meg a Progresz- szívek, az IPARTERV és a SZÜRENON tárlatok. A képzőművészetre koncentrálva az 1970-ben a Műszaki Egyetemen megrendezett R-KIÁLLÍTÁS volt a csúcspontja ennek az egymásra találásnak. Van, aki úgy fogalmazta meg: az utak összeértek.1 Ez a tárlat csúcspontja volt egyben a szabadságvágynak, a váratlan erővel feltörő lefojtott erőnek, amelyben a vizuális gondolkodás szabadsága megvalósult. Amint a sajtóban is jelezték,2 hosszú idő után először volt áttekinthető Magyarországon az un. avantgárd, vagy más megközelítésben az underground művészet. A kiállításon a földalászorítottak, a SZÜRENON, az IPARTERV művészei és az un. öregek (pl. Korniss, Gyarmathy) együtt jelentkeztek. Amikor kiállítást szerveztem ennek a „rejtett" művészetnek, a minél teljesebb áttekintés volt az egyik célom, stílusoktól függetlenül. Valóban úgy hittük akkor, hogy a művészet szabadsága tört utat magának ezekben a tárlatokban, és ezt a távolabbi jövőben sem fojthatja le egy új formájú destruktív mérce, nem törheti meg sablonná merevedve az eddigi hivatalos tiltástól eltérő színezetű Rózsa T. Endre: Az utak összeérnek. Kritika, 1971. június Vadas József: Új magyar avantgárd? Új írás, 1971 május
