Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
A REMÉNY ÉVEI behódolás, amely már nem az akkori rendszer tiltására épül, hanem szemléleti egyoldalúságra, elfogultságra, a helyi értékek iránti érzéketlenségre. Ebből a nézőpontból valóban a reménykedés időszaka volt az. El sem tudtuk képzelni, hogy a nyugati művészet „fejlődése", ami abban az időben a művészet szabadságának megtestesülését jelentette a számunkra, amennyiben meghatározó mércének használják, a művészet szabadságának a bilincsévé válhat. A kiteljesedő „behódolás" évtizedei alatt lassan mégis valósággá vált. Az autonóm egyéniségek lettek a művészet szabadságának őrzői. Ennek a folyamatnak egyik elgondolkoztató következménye lett Makovecz Imre, Csete György, Csutoros Sándor, Türk Péter, llyés István stb. eltérő szinten és módon történt félresodródása, izolálása. Egy komoly törésvonal mélyült el és erősen befolyásolta a kanonizációt. ★ Nem sokkal a rendszerváltást követően, 1991 tavaszán, a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállításon mutatta be a 60-as évek művészetét, elsősorban a kádári korszak rejtett dimenzióira koncentrálva. A rendkívüli érdeklődést kiváltó tárlatot egy komoly kiadvány kísérte, amit Nagy Ildikó szerkesztett. A kiállított munkákat olyan emberek válogatták, akik jelentős rálátással, személyes tapasztalattal rendelkeztek az adott időszakról.3 A tárlatról számos kritika jelent meg, az egyik legátfogóbb s legmélyebb elemzés György Péter tollából a következő konklúziót adta: „Mostantól fogva, ha tetszik, ha nem, ez lesz a múlt, hiszen e kiállítás majd forrásul szolgál, kiindulópont lesz".4 Sokan gondoltuk úgy, hogy ez a kiállítás megteremtette a valódi művészettörténeti bázist, a korszak művészettörténeti bemutatásának ez szolgál majd alapul az elkövetkezőkben, és még inkább ez teljesedik ki a távolabbi jövőben. Néhány komoly hiányt természetesen még bepótolva, finomítva és alakítva, de az értékrend lényegét, történelmi valóságát már nem érintve. Az elkövetkezendő évtizedekben a Magyar Nemzeti Galéria „kortárs művészetet" bemutató állandó tárlata az 1991-ben kialakított kanonizációra épült. Mikor és miért történt később váltás? Ennek a feltárása nem egy művész feladata. Néhány tényre és összefüggésre szándékozom csupán rámutatni, melyek a hazai kanonizációt torzítják. Úgy mutatok rá, mint aki a hajdani időszak egyik főszereplője és a művészet szabadságának, sokszínűségének elkötelezett képviselője volt. És felvetek néhány kérdést. A pártállami időszakban ez a rejtett művészet az euró-atlanti civilizáció nyugati feléhez kapcsolódott, így akarva-akaratlan a politikai ellenállást is demonstrálta. Még a nonfiguratív áramlatokban is benne volt mindez. A konceptuális művészet terjedése idején (hatvanas évek végén-hetvenes évek elején) megjelent egy kemény társadalomkritikával telített változat - Szentjóby, Erdély, Pauer, Csáji stb. -, ami tovább erősítette a politikai ellenálláshoz való kapcsolódást. Korántsem akarom ennek a jelentőségét eltúlozni, hiszen a hosszú ideig rejtett művészet tekintélyes része inkább a nyugati trendekhez kapcsolódott, mintsem a társadalomkritikához. Ebben az időszakban a szintézis igénye, amely a II. világháborút követően az Európai Iskolában megfogalmazódott, visszaszorult. Engedjék meg, hogy felelevenítsem az Európai 3 A kiállítást rendezte és a műtárgylistát összeállította: Beke László, Dévényi István, Horváth György, A dokumentumfotókat válogatta és a kiadványt szerkesztette: Nagy Ildikó. 1 4 4 György Péter: Mostantól kezdve ez lesz a múlt. Holmi, 1991. június.
