Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Vécsi Nagy Zoltán: A hatvanas-hetvenes évek felzárkózási kísérletei az erdélyi magyar képzőművészetben
VÉCSI NAGY ZOLTÁN A hatvanas-hetvenes évek felzárkózási kísérletei az erdélyi magyar képzőművészetben A következőkben olyan művészekről fogok beszélni, akiknek sajnos művészetét alig ismerheti a magyarországi művészettörténeti és képzőművészeti közvélemény. De ha mégis, akkor többnyire a kollektivitás olvasztótégelyének is nevezhető monstre kiállításokról, mint amilyen a legutóbbi a Szűcs György által rendezett Magyar Nemzeti Galériabeli Sors és Jelkép című, amely talán a mindenkori, de a rendszerváltás óta az erdélyi magyar művészet vonatkozásában mindenképpen a szakma legnagyobb vállalkozása volt. Talán ki- teljesítéseként az olyan korábbi kezdeményezéseknek, mint az ugyancsak Szűcs György által rendezett Nemzeti Galériabeli Nagybánya kiállítás, valamint a Keserű Katalin által létrehívott és az Ernst Múzeumban megrendezett Felezőidő és Nyílt tér című kiállítások, amelyek szintén nagymértékben járultak hozzá ahhoz, hogy Önök megismerhessék az erdélyi magyar művészet elmúlt 100 éve termésének jó néhány alkotását. A romániai magyar képzőművészetben, 1919-től egészen a legutóbbi időkig a leghangsúlyosabban a „sajátosan erdélyi lelkületű" művek eszményének hagyománya uralkodott el, de mindig akadtak olyan művészek, kritikusok, tanárok, csoportok stb. az eltelt száz év alatt, akik elsősorban az egyetemes művészethez, a mindenkori kortárs törekvésekhez való igazodásnak az eszményét követték, és többnyire a sajátosság keresése mellett igyekeztek lépést tartani az európai haladással. Ezt rendszerint a magyarországi és/ vagy a román művészeti progresszióhoz való kapcsolódással, ezek közvetítésével tették. Az erdélyi művészek az ötvenes években messze számarányuk fölött szerepeltek az országos és nemzetközi kiállításokon, sokan jelentős pozíciót foglalhattak el az országos szakszövetségben, valamint az egyetlen szovjet mintára szerkesztett folyóiratban (ARTA) is rendszeres volt a jelenlétük. Ennek a sikernek nagyon súlyos ára volt. Az állami zsűrizéssel kiválasztott és anyagilag is támogatott hamis romantikájú történelmi kompozíciók és szocialista életképek mellett százszámra készültek a semmitmondó, az izmusok halvány nyomait sem viselő szovjettípusú „realista" tájképek, többnyire a munka heroizmu- sával kikozmetikázott merev munkás és paraszt portrék. Az európai művészet egyre több és egymást egyre gyorsabban követő változást megélő realitásától elszakadt erdélyi képzőművészeti tudatot csipkerózsika-álmából a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola magyar forradalommal szimpatizáló diákjai ébresztették fel 1956-ban, amikor is a budapesti forradalom másnapján, október 24.-éré összehívott reformgyűlésükön, többek között a nyugati művészeti mozgalmak megismerhetését követelték. A tényleges reformok az erdélyi magyar művészetben csak a hatvanas évek derekán mutatkoznak, amikor is Gheorghiu Dej, a sztálinista pártvezér halálával sajnos csak egy rövid, de igen termékeny interregnum következett a romániai kultúrpolitikában. A szellemi felfrissüléshez az európai diákmozgalmakat is előidéző nemzetközi körülmények is hozzájárultak. Egyfajta hatalmi, ideológiai, kulturális elbizonytalanodás uralkodott el 95
