Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Vécsi Nagy Zoltán: A hatvanas-hetvenes évek felzárkózási kísérletei az erdélyi magyar képzőművészetben
A REMÉNY ÉVEI Európának mind a nyugati, mind a keleti oldalán. A szellemi értékeknek Európa szerte egy eladdig sohasem tapasztalt és megállíthatatlanak tűnő relativizálódási folyamata indult meg. A fogyasztói társadalom szolgálatába állított népszerű kultúra korábban elképzelhetetlen életmódbeli és szellemi befolyásra tett szert az úgynevezett magas kultúra közegében is. Ennek a folyamatnak a farvízén, a kelet-európai művészek egyre több információhoz jutottak, az időközben a nyugati művészetben bekövetkezett változásokról és legújabb törekvésekről. A változások sodrásának helyi erejét az is jól mutatja, hogy a romániai szocialista realizmus egyik legsikeresebbjének tartott Miklóssy Gábor művészetének irányultságát is megváltoztatta. A kolozsvári művészeti oktatás nagy egyénisége 1967-ben a szocialista táboron belüli kivételes presztízsét biztosító hivatalos stílusának hátat fordítva egy sajátossá tett késő-szürrealisztikus, szimbolikusan spirituális formanyelvre váltott, bár még mindig népszolgálati szándékkal, de most már ironikus eszközöket is használva, sőt áttételesen a rendszert is bírálva, a társadalom meghasonlott- ságára is utaló drámai kompozícióiban. Egy egész sor tanítvány és korábban mimikris alkotói létben meghúzódó művész lépett, mintegy az ő intésére, immár vitára készen versengeni a művészet porondjára. Megjelentek, elhangzottak korábban elképzelhetetlen, a stíluspluralizmus és a művészeti formák megújulása szükségszerűségét igénylő nyilatkozatok, hitvallások. A szovjet típusú szocreál e késői korszakának Nagy Albert volt a legtöbbet vitatott művésze és egyben a hatvanas években induló nemzedéknek őszintesége és tiszta esz- ményiséggel elegy eredetisége révén, a legáltalánosabban elfogadott példaképe. Jako- bovits Miklós, aki művészete mellett behatóan foglalkozott elméleti síkon is az erdélyi művészet sajátos jellegének kutatásával, foglalta össze mindazokat a képzeteket, amelyek máig körüllengik Nagy Albert konkrét üzeneteket is tartalmazó, szimbolikus művészetét: Képi világa a magyarságról, a paraszti élet puritán belső erejéről, a morál, a magasabb életcélok kereséséről beszél, melyben benne érezzük az erdélyi egymásra figyelés melegségét, sőt erkölcsi elvárásait is. Eredeti egyéniség volt, művészete a naivokra emlékeztető, ugyanakkor a maga szókimondó, egyéni módján kifinomultan rajzos, kromatikai skálája keveretlen tubusszínekből összeálló, puritán motívumvilága európai klasszikus festői értékeket idéz, jelentésekkel teljes, de hétköznapias, civil huszadik századiság- gal párosult. A hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején az Erdélyben még többnyire ismeretlen, időközben a keletkezésük, működésük helyén már kanonizált kortárs nyugati művészek alkotásai, egy-egy kivételesen Bukarestben vagy Budapesten látható kiállításon, de többnyire a határon „becsempészett" nyugati kiadványokból, vagy néhány ekkor már kissé szabadabb szellemben szerkesztett kelet-európai folyóirat, többnyire silány minőségű reprodukcióiból megismerhetőekké váltak. Ennek következményeként jöttek létre, egy sajátos kelet európai kanonizációs folyamat részeként, a még akkor is élő poszt-nagybányai és a főiskolákon még mindig sulykolt realista és az akkora már legalább reprodukciókon újra látható klasszikus avantgárd irányzatok, leginkább az expresszioniz- mus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus ötvözeteinek egyéni változatai. Ezekre tevődött rá a kortárs irányok befolyása, köztük főként az absztrakcióé. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére jellemző egyfajta, az egész kelet-európai világra kiterjedő, többnyire a nyugati művészet másodvonalához igazodó nemzetközi stílusegyveleg, az olykor figyelemreméltó sajátos és egyéni változatokat mutató poszt-szocreál stílus. Ennek 96
