Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Wehner Tibor: Ambivalenciák
A REMÉNY ÉVEI és hogy ebből a nihilből van-e visszaút, hogy meg tud-e maradni a világban a festészet, ezek még nyitott kérdések". És mivel a bizottság tagjai között az ellenvéleményeket nem lehetett közös platformra hozni, a teljes jegyzőkönyvet döntés céljából felterjesztik Aczél elvtárs számára.13 És mindezt egy 6x4 méteres párizsi kis galériában megrendezésre kerülő tárlat kapcsán rögzíthette a korszak egyik művészetpolitikai csúcsszerveként működő, és döntésképtelen bizottsága. Minden bizonnyal ezek az elvi és gyakorlati herce-hur- cák is erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy Csernus Tibor munkássága, életműve ezt követően, 1964-től haláláig Párizsban teljesedett ki. Csernus Tibor festőművész párizsi kiállításának „ügye" is a kiállítási nyilvánosság és az engedélyezés problémaköre miatt keltett vitákat. Az 1965-ös egyik áprilisi Művészeti Bizottság-ülés tárgyalta a képzőművészeti kiállítások engedélyezésének kérdését, amely téren Ormos Tibor igazgató előadása szerint meglehetősen nagy káosz tapasztalható, mert hol az illetékes helyi tanácsok, hol a Lektorátus engedélyezi a kiállításokat, és ez zavarokat okoz. Példaként arra hivatkozott, hogy „Előfordult olyan anyag, hogy az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diákotthonában kiállítást rendeztek. Egy héttel előbb jelentették be a zsűri-igényt. Ezt a kiállítást támogatta az egyetem vezetősége és az Iparművészeti Főiskola rektora. Mikor kiszállt a zsűri, utánam telefonáltak, hogy sürgősen menjek ki, mert semmi ki nem állítható. Legalizálásként Perez János és Gádor István nevét használták fel. Ehhez az előbb említett Almár György képeit is be akarták mutatni. A zsűriben ott volt a szövetség festő szakosztály titkára, Tamás Ervin elvtárs és Ridovics László, mint zsűritag. Valamennyien azt tapasztaltuk, hogy teljes összeomlással vannak kirakva a képek, egyenesen ízléstelenek, színkultúra nélküliek. Határozottan szeretném leszögezni, hogy nem az absztrakción, hanem az ízléstelenségen van a hangsúly. Ezeket nem lehet kiállítani, de mivel olyan széles körű tájékoztatás ment ki (sajtó), kuriózumként mutassák be. Sem nem eladhatók, sem a kiállítási jegyzőkönyv ezeket nem tartalmazza. Az országban töménytelen sok kiállítás rendeződik, ezekben a számokban nincs benne, ami a Népművelési Intézet által engedélyezett kiállítás. Előfordult, hogy az utolsó pillanatban kérik a zsűrit, ilyen esetben megtagadtam a zsűri kimenését, mert rövid idő alatt kérték, azt mondták, hiába tiltakozom, a kiállítást megnyitják akkor is. A tanács az engedélyező szerv". És további súlyos probléma az Alap-tagok és az amatőr művészek kiállításának engedélyezése, műveinek ármegállapítása, esetleges a vásárlások engedélyezése, és így tovább. Egészen addig, hogy a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett kiállításokat senki sem zsűrizi, és esetlegesen bírálják el a külföldre induló kiállítási kollekciókat is. Csaba László építész végkövetkeztetésével mindenki egyetértett: „Adósak maradunk az indoklással, hogy egy mű miért jó és miért nem. Fel kellene térképezni az egész művészeti életünket, hogy mit tartunk mi, mint Művészeti Bizottság követ- hetőnek, hiszen a kormányzat nem azt akarja, hogy egy címen meginduljon egy egész művészeti élet, hanem a különböző irányzatok feltárásából megállapítani, mi az, ami lehet. És ez nyilván sem a párt, sem a kormány politikájával nem ellentétes. És a Művészeti Bizottságnak, ezeknek a meghatározása lenne az elsőrendű feladata."14 70 131. m. 1095-1103. 141. m. 1367-1371.
