Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Wehner Tibor: Ambivalenciák

WEHNER TIBOR: AMBIVALENCIÁK

E fentebbi, kiragadott példák azt tanúsítják, hogy a szocializmus évtizedeinek eme, hatvanas években működött csúcsszerve a művészetpolitika egyik olyan bástyájaként működött, amely a hagyományos szemlélet, s kiemelten a szocialista realista, majd a szocialistától megfosztott realista művészet meglehetősen ingatag alapokon álló elvrendszerét védve, képtelen volt befogadni és megítélni az új törekvéseket, a modern, egyéni arculattal felruházott művészeti produktumokat, a Nyugat XX. századi művészetétől kényszerűen távol, és kényszerűen megkésetten kulmináló, de így is provokatívnak értékelt művészeti kezdeményezéseket. A Művészeti Bizottság heteken és hónapokon, éveken keresztül, vissza-visszatérőn vitatkozott egy-egy köztéri díszítő szobor posztamensé- nek tiszteletdíj-meghatározásán, a művészek ún. munka-elosztásának és javadalmazásának kérdésein, határozatokat hozott az egyik budapesti Postahivatal engedély nélkül megvalósult sgraffitójáról és annak leveréséről, Barta Lajos szobrászművésznek a gellérthegyi Jubileumi Parkba kerülő gyermekjátszó-plasztikájáról vagy Majoros János keramikusművésznek a százhalombattai legényszálló épületéhez tervezett kerámiadombormű- véről, és még annyi másról - és közben a művészetpolitika merev felügyeleti szerveként működő bizottság tagjainak feje fölött valóban elrepült a visszatérő útját megfáradtán járó nikkelszamovár.