Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Wehner Tibor: Ambivalenciák
A REMÉNY ÉVEI a nonfiguratív megújulásra gondolt a Mester. A vita konklúzióit Aczél György többek között az alábbi határozati javaslatokkal vonta meg: az építészek „1... igényeljék az ábrázoló képzőművészeti alkotásokat, lakótelepeink, városrészeink ne maradjanak képzőművészeti alkotások nélkül. 2. Valamiképpen tudtára kellene adni a tervező-építészeknek, hogy kormányzatunk a 2 ezrelékes keretet képzőművészeti alkotásokra adta. Tehát nem lehet felhasználni arra, hogy a nagy területeken, felületeken mettlachi vagy mozaikburkolást stb. - ami az építészeti költségvetésbe tartozik - áthárítsanak erre a keretre. ... 3. Ha másként nem, kormányelőterjesztéssel kell kimondani, hogy bárki alkothat absztrakt műveket, mert hazánkban alkotási szabadság van, de nincs, és nem lehet Magyarországon olyan szerv, amely kötelezné a tömegeket arra, hogy saját pénzükért számukra elfogadhatatlan műveket kapjanak. Állami pénzen nem lehet elvállalni az absztrakciót."10 11 Világos beszéd. És nemcsak az épületekhez kapcsolódó műalkotások állami keretből történő monumentális megvalósítására, minden más hasonló léptékű műre érvényes volt az aczéli tiltás: a hatvanas és hetvenes években Magyarországon csak elvétve készülhetett elvont kompozíció. És mert köztéren ekkor, és a szocializmus évtizedeiben magánkezdeményezésből és magántőkéből nem valósulhatott meg köztéri, monumentális alkotás, Aczél György „bárki alkothat absztrakt műveket, mert hazánkban alkotási szabadság van" - tétele meglehetősen cinikus, hazug álláspontnak ítélhető. Hosszú, bizottsági üléseken átnyúló viták során körvonalazódott a Jánossy György építész által tervezett salgótarjáni Karancs Szálló képzőművészeti alkotásainak megtervezési és megvalósulási programja, középpontban Vilt Tibor lépcsőházi domborművének tervével, amely újszerű technikai megoldása és nyelvezete miatt is kezelhetetlennek és megí- télhetetlennek bizonyult a bizottság számára. Egyik megoldási lehetőségként Pátzay Pál vetette fel, hogy „Ez a munka, mint ábrázolás nem fogadható el, de mint ornamentika jellegű ábra - elfogadható. Ezt a munkát én ornamentikának minősítem. Most, amikor a modern ornamentika még csak alakulóban van, el lehet fogadni ezt ornamentikaként."11 Egy későbbi ülésen Vilt Tibor alkotását Aradi Nóra figurális domborműnek minősítve javasolja kezelni, mert „a zsűri csak figurális domborművet vehet át". Vilt Tibor viszont hangsúlyozza: „A motívumon nem változtatok, úgy lesz alkalmazva, hogy teret fog kelteni. ... Nem humanizálok, mert akkor szemecskéket kívánnak és orrokat megrajzolni, erre nem vállalkozom. A motívumon nem változtatok. ... Én beszámoltam a motívumról, a motívumnál a fej egy geometrikus valami. Azt nem fogják elfogadni figurálisnak. ... Pontosan leírtam a levelemben, hogy a síkokat úgy kell mozgatnom, hogy térképzetet kapjanak. Leírtam, hogy ez figurális dombormű. Az vagy nem? ... Azzal kezdődött a vita, hogy ornamentika. Most pedig figurális domborműnél tartunk. Ha figurálisnak minősítik ezt a tervet, amit 68 101. m. 384-385. p. 11 I. m. 443.
