Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte

A REMÉNY ÉVEI

Samu Géza, hátán a Szarvasteknővel. Részlet Csányi László Ismerjük meg Samu Gézát című filmjéből

Az alkotók, személyes odafordulásukkal (és csak így), a maguk, a (volt) közösségük és a művészet egzisztenciájának kérdéseit prezentálták.56 A tárgyak és mozgásba hozásuk torzult, azonosulásra alkalmatlan, mégis, használhatatlan voltában is jelentésteli világot mutatnak. (Ez a kettősség éppen az azonosulási kísérletből fakad.) Ha a valóság paradigma volt, s az „archaikus", elszegényedett közösségi (ez esetben paraszti) kultúrát annak meglévő részeként tekintjük, akkor a 60-70-es évek rájuk (is) támaszkodó művei nem a modern művészet izmusaiba, mint inkább - Németh felvetése nyomán - a posztmodern paradigmái köré illeszthetők. Ugyanis már nem (csak) a szürrealizmus/absztrakció nézőpontja és motívum-metamorfózisai, hanem a „való világra" nyitás (szembesítés és kont- extualizáció) szerint foglalkoztak a népművészetnél tágabb értelmű „népi kultúrával" és a természettel mint a közösségi művészet forrásaival.

A hagyományos közösségi kultúrában a „női"tevékenység ugyanolyan alapvető, mint a férfié, s ugyanúgy a közösség a célja. Mindkettő érték, esztétikai szempontból is. A tradicionális női munka anyagainak (textilek) és technikáinak (varrás stb.) megjelenése a most tárgyalt korszak képzőművészetében a női valóság paradigmatikus megjelenégé- re utal, mégpedig közös szempontból (lásd Keserű Ilona vagy Paizs László varrásait). A nyugati kultúrában a 60-70-es években már gender-problémaként jelent meg a(z alkotó, gondolkodó, a világról a maga - addig meg nem hallgatott - szempontjából is beszélő) nő. Egyidejűleg a kortárs művészet avatott, elhivatott és a jelent a múlt és a jövő fé56 Mindkét említett alkotó falusi származású volt.

52