Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte
A REMÉNY ÉVEI irdatlan növekedését világszerte - kétértelműen oldódott el a kánon regionális (és ideologikus) művészeti kereteitől. „A kortárs művészet fejlődéstendenciáit" - egységében tekintve a 60-as és a korai 70-es évek új művészetét - 8 pontban foglalta össze (1-2. a művészetek ill. a művészet és valóság/élet közti határok elmosódása - az utóbbin talán az élő műformák megjelenését értette; 3. a szinkretizmus - azaz funkciótípusok együttese egy-egy műben; 4. a művészeti experimentáció /ti. műalkotásként jelentkezése/; 5-6. a film és fotó előtérbe kerülése, 7. a mű mint jelentésstruktúra eltűnése és 8. a szubjektum kiiktatódása az objektiválási folyamatból). Ezekben a művészet megroppanását észlelte, hiányolva a művészet kohéziós erejét. Mivel a felsorolt magállapítások fontosak, és az előbbiek épp a végső következtetésének ellenkezőjére utalnak, feltételezem, hogy Némethnek a valóság metamorfózisán nyugvó (fülepi) művészetszemlélete a már szorosan kortársi jelenségekben (közvetlenség, tárgyilagosság a művészi eszközöket - médiumokat tekintve is) nem láthatott szükségszerűséget. Valójában két történet találkozott akkor össze: a magyar művészet nyilvános visszacsa- tolódása az Európai Iskolához, annak már követhető alakulásához (ehhez adalékokat szolgáltattak a kollégiumi és más alternatív helyeken rendezett csoportos, a generációkat együtt bemutató kiállítások a 60-as évek végén)27 illetve a kortársi jelenségeké. Feltételezem, hogy például a geometrikus struktúrák és a tárgyias művek az egyén és a társadalom sorsközösségével való szakítással értek fel a szemében, holott a világ/a kép átláthatóságáról, rendszerszerűségéről illetve az együttérzésről és szolidaritásról szóltak, ideológiai sorvezetők és a „rétegzett műalkotás" elvárásai nélkül. A független művészet maga adott egyértelmű modelleket a „népnek" (tradícióra is hivatkozva) és a föléje rendelt hatóságoknak. Ezzel tagadta az irányítás (például: kultúrpolitika) szükségességét, sőt, felfedett számtalan létező jót, ráadásul azt is, hogy ezeknek változataik is lehetnek, hogy kirakhatok és sokszorozhatok. Azaz: a művészet a jelent és a jövőt tekintette. A 60-70-es években fiatal művészettörténész generációból többen (mint a MKiSZ művészeti írói28) is vállalkoztak a két évtized művészetét áttekintő vagy határozottan egy-egy szempontot kiemelő kiállítás megrendezésére 1980-81-ben. A Tendenciák 1970-1980 című sorozat keretében, az Óbudai Galériában (mely kerületi tanácsi fenntartással működött) 7 (6 tematikus képzőművészeti és 1 építészeti) kiállítás mutatta be a „fordulatot" és a ráépülő egyéni utakat/irányokat 1980-81-ben. Ez volt az első, nyilvános és kifejezetten kiállítóhelyen/galériában látható visszatekintés. (Magán- vagy városi galériák még nem voltak). A sorozatot egy sűrített összefoglaló vezette be az 1970 körüli helyzetről Új művészet 1970-ben címmel (kurátorok: Nagy Ildikó és KK). Katalógusa Németh Lajos előszavával indul, aki „felvállalta" az egész, Kovács Péter javaslatára29 született program nyilvánosságra kerülésének megszervezését. (Néhány művet emelt ki csupán a kiállításból egy ismeretlen „bizottság" /talán a Budapesti Képzőművészeti Bizottság/ a megnyitó előtt.) A Tendenciák 1. katalógusa tehát látszólag egy művészettörténeti fordulat bemutatása (a művek 1967 és '72 között készültek, de legtöbbjük 1970-ben), azonban szociológiai aspektusból: a nyilvánosság megszerzése tekintetében az, melyben a művészet rátalált 27 Tanulságaikat Németh 1971-ben már levonta, a művészet folyamatosságát rekonstruálva a Szimbolista és szürrealista törekvések a kortárs magyar képzőművészetben című esszéjében. A Kortársban megjelent cikk négy csomópontja a szentendrei, a Bernáth- és az Európai Iskola valamint Kondor Béla 28 A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége adott keretet a kortárs művészettel foglalkozóknak. 29 Ez az adat az AICA magyar tagozatának 2017. decemberi ülésén derült ki, ebbe a szövegbe utólag került be. 44
