Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
A REMÉNY ÉVEI tekintett, de valójában rejtett kisebbrendűségi érzéssel telített, a kulturális antropológia által találóan posztkolonialistának nevezett értékrendbe, (amely megfogalmazásuk szerint a kulturális gyarmatosítás egyik eszköze), a kép egyre torzult. Ennek a szemléletnek a helyi értékek iránt egyre érzéketlenebb képviselői felszínes elvárásoknak engedve vagy tudatosan, harcos eszközzé és értékelési bilinccsé formálták a „lemaradás komplexust", kisajátítva a frissességet, a modernitást, meghatározó mércévé téve az euro-atlanti civilizáció nyugati felében születő trendeket, mint „avantgárd" irányzatokat. Ezek az érzékelési mankók komoly szemléleti torzulásokat teremtettek. A világ kultúrájához való saját hozzáállásunk megláttatása érdekében a képzőművészetben is ideje ezzel szembenézni. Túljutni egy eltorzult „hódoltsági" szituáción. Hangsúlyozom, hogy az avantgárd lényege sohasem válhat halottá. A trendek katalizáló ereje lényeges, de nem merülhet ki a trendek szolgalelkű követésében és különösen nem az ebből fakadó értékelésben. Régóta meggyőződésem, hogy az utóbbi évtizedekben nem elsősorban a művészek, hanem az értékelők kerültek válságba. Természetes számomra, hogy mindig újabb és újabb nemzedékek jönnek, és őket már az eddig született modellezések nem elégítik ki. A világot állandóan újra és újra modellezzük. Építünk és újraformálunk és tudjuk, nincs végső megoldás. Ez nem beletörődés a megoldhatatlanba, hanem paradox hűség: a kutató elme hűsége önmagához és az emberi végesség beismerése. De a tevékenység mégis a végtelenbe ível, mert hordozza minden szellemi alaptevékenység lényegét: a teremtést. Ne vezessük félre magunkat, hogy a trendek mankójával ma jóval könnyebb létrehozni a kánont, mint akár száz évvel ezelőtt. Hajdan, a XX. század első évtizedeiben az értelmiség jelentős része képtelen volt értékelni az avantgárdban megtestesülő vizuális megújulást. A II. világháborút követően döbbent rá erre a világ és az avantgárd fejére tette a koronát. Önfelmentésül? Kárpótlásul? Az értékekre való őszinte rácsodálkozás következtében? Nem feltétlenül most kell erre felelnünk. A második nagy világégést követő években a Velencei Biennálén - a kor legjelentősebb képzőművészeti fórumán - az avantgárd művészek sorra arattak kiemelkedő sikert. Megérdemelten. Ettől az időszaktól kezdve különösen érdemessé vált avantgárddá válni. A siker zálogát hordozta magában. És a művészetek eltömegesedését, a sikeres avantgárd jegyében. A hatvanas-hetvenes években a nyugati kiállítótermek uniformizálódtak. Szinte csak POP ARTot vagy MINIMAL ARTot lehetett látni a legtöbb helyen. Kitűnőt és jót, de hatalmas mennyiségben a jelentéktelent. Mindig voltak azonban olyanok, akik képesnek bizonyultak arra, hogy rátaláljanak a sajátos utakra, és nem feltétlenül követték az Egyesült Államokból rájuk zúduló trendit. Korántsem akarom azt mondani ezzel, hogy a trendeken belül nem születtek, születhettek értékek. Ez durva túlzás lenne. Ma is születnek értékek és régen is születtek. Egy-egy irányzat, iskola hatásának - mondjuk a Párizsi Iskolának - hazai kiteljesedése kiemelkedő értékekkel gyarapította a saját kultúránkat. A trendek uniformizáló, torzító hatása az utolsó ötven-hatvan évben azonban rendkívül felerősödött. Érdemes elemezni ezt a torzító hatást. A hazai kanonizáció egyik legfontosabb fóruma a Magyar Nemzeti Galéria. Amennyiben a kortárs művészet kanonizálásának ilyen értelmű torzítása ott érvényesül, az fokozottan kártékony lehet. Egy ilyen karakterű kiállítás kurátorán túl a művészettörténész 16 ; kollégákat is érinti a felelősség, és ennek hangot kell adni. Szinte természetes, hogy
