Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
CSÁJI ATTILA: A „REMÉNY ÉVEI" ÉS A LEMARADÁS KOMPLEXUS a kortárs művészetet bemutató állandó kiállítás egy olyan kiemelt fontosságú helyen, mint a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye, nem szolgáltatható ki egyetlen személy ízlésének. Nem válhat elfogult szemléletű, kurátori tárlattá.6 Komoly kutatásra, számos szakember összehangolt munkájára van szükség annak a sokszínűségnek érdekében, amely benne rejlik a művészetünkben. A Nemzeti Galéria kiállításai általában ennek a felelősségteljes hozzáállásnak megfelelően valósultak és valósulnak meg. De vajon ez történt a Nemzeti Galéria kortárs művészetet bemutató „Lépésváltás" című tárlatán? Sajnos nem, kirívó ellenpélda ez a tárlat, és éppen az egyik legérzékenyebb területen, a kortárs művészet bemutatásában. Ebben a kiállításában testesült meg a kurátori szemléletnek szélsőségesen kiszolgáltatott hozzáállás. A Galéria állandó kiállításának indult, de rendkívüli hiányosságai miatt csakhamar ideiglenes tárlattá alakult át. Azonban 2013 óta napjainkig ez a tárlat-, amely a lemaradás-komplexummal, „trendi elfogultsággal" terhelt szemlélet állatorvosi lova - „reprezentálja" az utolsó, kicsit több, mint félévszázad magyar művészetét. Elsősorban nem a kurátor bűne ez, sokkal inkább a meghatározó mérce fetisizálásából fakadó káprázaté. Elnézést kérek, hogy nem csomagolom túl sok vattába a mondanivalóm lényegét. Korántsem egyetlen ember, hanem egy szemlélet szellemileg ellustult kiterebélyesedése ellen irányul a kritikám. Az elfogult túlértékelés és az elhallgatás a legfőbb fegyverei ennek a kiállításnak. Csak részben mentség, hogy adott gyűjteményi anyagból kellett válogatni, hiszen a raktári anyag számos olyan munkát is rejt magában, amit a korszak hitelesebb bemutatása érdekében ki kellett volna állítani. Hasonló torzító eszköz lehet a korszakok behatárolásával való játszás. A HATVANAS ÉVEK a művek értékelésében, az ÉRTÉKRENDBEN komoly változásokat indított el ill. hozott ismét felszínre. Mikor kezdődött és meddig tartanak a hatvanas évek? Mit számítunk döntőnek, a politikai vagy a művészeti eseményeket? A nyolcvanas évek végén-kilencve- nes évek elején hasonló mélységű változásokat idézet elő a művészetekben a rendszer- váltás, mint a gazdasági és társadalmi életben? Egyértelműen nem. Egyszerűnek és nyilvánvalónak látszik a naptári válasz. A hatvanas évtized az adott időszak első évétől az évtized végéig, 1961 január elsejétől 1970 december 31-ig tart. Szellemileg is? Ha a számokhoz ragaszkodunk, végig kell kísérni az évtized történéseit. Az Európai Iskola és más föld alá szorított művészek itt-ott megvalósuló kiállításaitól, a PetrigaIla Szalonon át, rejtett és betiltott tárlatok soráig. Ebben az időszakban benne van a két meghatározó avantgárd csoport, az IPARTERV és a SZÜRENON közös megjelenését jelentő R- KIÁLLÍTÁS. És benne van a globalizáló tendenciák és a lokális értékek küzdelme is. Benne van az underground művészet és az avantgárd mozgalommá szélesedése, a Balatonboglári Kápolnatárlat beindulása. Kétségtelen, hogy Boglár a 70-es évek elején vált igazán az avantgárd és az underground művészet otthonává. Ha eltérünk a naptári behatárolástól, joggal mondhatjuk, hogy a 60-as évek művészete akár a bogiári Kápolna kiállítóterem 1973-as befalazásáig tartott. A korszakolás döntése sem lehet egyetlen kurátor kényé- nek-kedvének kiszolgáltatva. Különösen akkor nem, ha a képzőművészeti kanonizálás szempontjából legjelentősebb országos múzeumban valósul meg a tárlat. Az a szellemi szembenállás Bogláron már akkor megjelent a művészetekben, ami a politikában csak a rendszerváltás körüli években és azt követően formálódott ki. Mélyi József: Tyúklépésben vissza. Jelenkor, 2014. 1. sz. 17
