Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
CSÁJI ATTILA: A „REMÉNY ÉVEI" ÉS A LEMARADÁS KOMPLEXUS Iskola egyik alapgondolatát, aminek ma egészen sajátos aktualitása van: „Európa és az európai eszmény romokban hever és a felépítendő új európai eszmény nem építhető pusztán a nyugati eredményekre, gondolkozásra, tapasztalatokra, művészetre". Nem érték be szimplán azzal, hogy a mérce, a kánon nyugati megfogalmazását igénylik, helyette egy új szintézist akartak. Néhány évvel a háború után Európa két szemben álló tömbre hullt szét, és mindez a szintézis átgondolásának, megélésének, megépítésének lehetőségét csaknem szétzúzta. A szabad világ mítosza állt szemben a totalitárius hatalom által uralt világgal. És Európai keleti fele ennek a totalitárius világnak a béklyóit viselte. A szintézis igénye a föld alá szorult. De életben maradt. A meghatározó értékrendek nálunk döntően ennek a szembenállásnak a jegyeit viselték, ami komoly torzulásokhoz vezetett. Az első évtizedekben az állam ellenségesen kezelte és semmibe vette ugyan a neoavantgárd értékrendjeit de a viszonya folyamatosan átformálódott. Az államilag támogatott hivatalos értékelések egyre szélesebb körben vesztették hitelüket. A szakértők közül azok számára, akik a függetlenségüket vagy legalább annak a látszatát igyekeztek megőrizni, nem volt ildomos a neoavantgárd bírálata. Érthetően. A hetvenes évekre a hivatalos kultúrpolitika, amennyiben úgy látta, hogy a kiállított anyag az alapcélkitűzéseit nem sérti, és belesimul egy internacionális átlagba, - és nem a helyi problematikákból nő ki -, fokozódó gyakorisággal hunyt szemet, sőt a 80-as évekre már előfordult, hogy hallgatólagosan mellé állt. Máshol kereste és találta meg a veszélyforrást, a kulturális főellenséget. Elsősorban azokban a gondolkodásmódokban, fórumokban, amelyek vállalták létünk nyomasztó problémáival való szembenézést, (Mozgó Világ, Tiszatáj), amelyek a magyar vagy közép-európai identitás problémájával foglalkoztak és döntően a helyi talajból nőttek ki. (Szürenon, az organikus építészet: Makovecz, Csete stb.) A szakma meghatározó elitjének tekintélyes részénél - annak ellenére, hogy a „mo- dernitás" és a művészet szabadsága fő képviselőjének tekintették magukat - a képzőművészet értékelése egy kisebbrendűségi szituációba ragadt bele, és a lemaradás komplexusból fakadt. A korabeli társadalom túlzott zártsága miatt számos művész tartotta az un. lemaradást nyilvánvalónak. A nyitás, a nyugati művészetben született irányzatok katalizáló erejének megjelenése művészetünkben természetes igény volt. A művészet egyébként is a hatások és egyéni meglátások szövetét teremti meg és éli meg újra és újra. A lemaradás fetisizálása, a lépéstartás görcsös igyekezete, mércévé silányítása taszítja át és már hatvanas-hetvenes években is számos esetben taszította át negatívumba. Azóta több mint fél évszázad telt el, de „még mindig nehezünkre esik másban gondolkodni, mint egy, a nyugati művészet evolúciójának mintájára elképzelt fejlődési szisztémában" - írta Markója Csilla Mednyánszkyról írt kitűnő monográfiájában5 -, noha ennek legfőbb értékeink eshetnek és esnek áldozatul. Ma is, nem csak a XX. század hajnalán és első felében. A lemaradás-komplexus béklyója, a trendek elfogult túlértékelése a kanonizáció komoly torzulásait idézik elő, és ez különösen kártékony. Ahogy távolodtunk a hatvanas-hetvenes évek valóságától, ahogy az ismeretek egyre inkább áttételessé váltak, ahogy a személyes tapasztalatot felváltotta a másod-harmad kézből kapott tudás, ahogy ez a tudás egyre inkább becsatornázódott egy „modernnek" 15 Markója Csilla: Mednyánszky monográfia. 2007.
