Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI nézegettem, és azt találtam mondani, hogy félmeztelen testére én lövésnyomokat festenék, az egyik helyén pedig valami kitüntetés fityegne. Míg azon tépelődtem, hogy miként lehetne a meztelen felsőtestre rögzíteni a kitüntetést, Ferkó gondolkodás nélkül, bőrét átszúrva „kitüntette magát". Elszörnyedve figyeltük a műveletet, de neki a szeme sem rebbent. Mellékesen jegyzem meg, hogy közös kiállításunk estéjén az ő lakásán ismerkedtem meg Kristó Nagy Istvánnal, akire mérhetetlen tisztelettel néztem, hisz tudtam, hogy irodalomtörténész, művészettörténész, kritikus és műfordító, de azt nem tudhattam, hogy egyúttal ő Juhász Lajos is, a besúgó. Legnagyobb rémületemre, ugyanebben a társaságban ott volt az a Gallwitz Ferenc is, akit - hitem szerint - csúnyán becsaptam, hisz az állatkerti kiállítás fő-zsűroraként olyan megszorításokkal és tiltásokkal élt, amelyeket én látszólag elfogadtam, ám bizalmával visszaélve, végül semmibe vettem. Meghívókat nyomtattunk, amelyeket terjesztettünk, a nyilvánosság kizárása helyett az újságokban megjelent a „zártkörű" kiállítás híre, sok száz ember nézhette meg a tárlatot, és végül a legsúlyosabb bűn: a kizsűrizett műveket is kiállítottuk. Igyekeztem hát kerülni őt a társaságban, ám nem menekülhettem előle. Megszólított, és nagy meglepetésemre, igen kedélyes hangulatban mesélte el nekem a következőket: „Hanem tudod; miattad csaknem kitörtem a nyakam. A ti állatkerti kiállításotok után a legmagasabb helyről hívattak magukhoz az elvtársak, és a szőnyeg szélére állítottak. Maga Aczél elvtárs volt oly szíves ordítozni velem, hogy ki volt az a barom, aki képes volt lezsűrizni azt a kiállítást, amit ő is megnézett, és bizony nem volt róla kiemelkedően jó véleménye. Én csak azzal tudtam védekezni, hogy mi ugyan ott jártunk a kiállítás rendezése közben, de nem hivatalos minőségben. Mi nem zsűrizni mentünk oda, hanem csak kíváncsiak voltunk a művekre, miután több művészt is ismertünk a kiállítók közül. Ezt mutatja az is, hogy semmiféle jegyzőkönyvet nem vettünk föl. Mert annyi eszünk azért volt" - kacsintott rám végül bizalmasan. Valahol itt kezdtem megismerni annak a világnak a játékszabályait, amelyben én elismert művésszé szerettem volna válni. 136
