Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek

SZEMADÁM GYÖRGY: A N°1 CSOPORTRÓL

sak a kiállításra, hiszen az „állat-témához" továbbra is ragaszkodtam. Bevallom: azt mondtam, hogy küldjön más munkákat, mert ezeket én nem vagyok hajlandó kiállítani. Nem az állatkert igazgatója „zsűriztette" ki tehát ezeket, hanem én, amiért a felelősséget máig kész vagyok vállalni. Ebből aztán persze túl nagyra felfújt sértődés lett (lehet, hogy Kovásznai mit sem tudott az egészről), ami azt eredményezte, hogy sem Kecskeméti Kálmán, sem Lisziák Elek nem volt hajlandó résztvenni a kiállításon, bár a nevük ott szerepelt azon a meghívón, amit persze minden tiltás ellenére már korábban kinyomattunk és szétküldtünk.

Úgy tűnt: a megnyitóig hátralévő pár napban már nincs más feladatom, mint megrendezni a tárlatot. Nem így lett! Igazgatónk váratlanul leüzent, hogy készüljek, mert másnap jönnek zsűrizni a kiállítási anyagot. A vér meghűlt bennem. Hát azért tettem annyi erőfeszítést, hogy most minden összeomoljon? Hisz éppen a zsűrizést akartam minden áron elkerülni! Azonnal telefonáltam, hogy a kiállítók közül más is legyen ott velem, hogy állni tudjam a sarat. Ma már csak Orvos Andrásra emlékszem, hogy biztosan velem volt az inkriminált alkalommal, amikor megérkezett a Művelődési Intézet által delegált Mindenható Zsűri, akiket senki nem hívott, de valamilyen rejtélyes csatornán értesültek partizán-akciónkról. A zsűriben hárman voltak. Egy Gallwitz Ferenc nevű, szemüveges, szemlátomást könyökvédővel született ember és két festő: Buna Konstantin és Wagner János.

Buna Konstantinról találkozásunk előtt soha nem hallottam, csak később tudtam meg, hogy a Csepeli Képzőművész Kör vezetője. Megjegyzem: később sem tűnt fel képeivel a képzőművészek között. Az viszont pozitív momentum volt, hogy az Iparművészeti Főiskolán Orvos Andrással évfolyamtársak voltak. Wagner János neve már ismerősebben csengett, de kopaszodó feje, tekintélyt parancsoló szakálla, és villogó szemüvege mögötti szigorú tekintete nem sok jóval kecsegtetett. Végül azonban az egész procedúra barátságosabban zajlott le, mint ahogy azt elképzeltem. Elsősorban felhívták a figyelmünket a kiállítás zártkörű voltára, és persze jó néhány művet kizsűriztek. Ezekre tételesen már nem emlékszem, de tudom, hogy Püski István Lepke című szobrát semmiképpen nem találták kiállíthatónak. Én rezzenéstelenül vettem tudomásul a döntésüket, tudván, hogy úgyis minden művet ki fogok állítani. Végül nagy nyomatékkai ismételték meg ők is a tiltást, mely szerint semmiféle propagandája nem lehet a „zártkörű munkabemutatónak", különös tekintettel a nyomtatott meghívókra. Amiket pedig már napokkal korábban postára adtam, ezzel a szöveggel:

A No1 CSOPORT MEGHÍVJA ÖNT AZ ÁLLATKERT OROSZLÁNBARLANGJÁBA

ahol Cerovszki Iván, Deák László Imre, Farkas József, Fekete János, Haász István, Haris

László, Kecskeméti Kálmán, Kovásznai György, Lisziák Elek, Orvos András, Prutkay Péter,

Püski István, Szeift Béla, Szemadám György

SZOBRÁSZ- ILLETVE FESTŐMŰVÉSZEK TARTANAK MUNKABEMUTATÓT Május 8-tól 11-ig. Megnyitó: május 8-án, szombaton délután 4 órakor Megnyitja: Mezei Ottó művészettörténész és a Kaláka együttes A meghívó egyúttal belépőjegy is az Állatkertbe"

A megnyitón - nem túlzás! - legalább 4-500 ember jelent meg, köszönhetően például

egy olyan rövid cikknek is, ami az Élet és Irodalomban hívta fel az olvasók figyelmét ■ 131