Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI a szokatlan helyszínen megrendezett tárlatra, amelyet aztán két újabb újsághír követett. Dr. Szederjei Ákos köszöntötte a megjelenteket, aztán Mezei Ottó mondott szép beszédet, hogy végül a Kaláka együttes - akikkel korábban Ottó ismertetett össze bennünket- kezdjen el játszani. Szép pillanata volt a megnyitónak, amikor a szomszédos Oroszlánbarlang oroszlán-kórusa is bekapcsolódott a Kaláka zenéjébe. Már azt hittem, hogy simán lezajlik minden, amikor beütött a krach. Egy furulyán játszó fiatalember állt be a Kaláka együttesbe - akik állítólag ismerték őt -, majd egy idő múlva, váratlanul elővett egy paksaméta papírt, és közölte, hogy most felolvassa a verseit. Bele is kezdett, s a közönség - azt gondolván, hogy ez is a műsorhoz tartozik - békésen hallgatta. Nekem azonban a hideg futkározott a hátamon, mert fogalmam sem lehetett arról, hogy milyen szövegek fognak elhangzani, s rögtön beugrott a szentendrei Nalaja happening, amikor a versek nyilvános felolvasásának börtön lett a vége. Azonnal odasúgtam Mikó Pistának- ő volt akkoriban a Kaláka frontembere -, hogy amint az ismeretlen srác nagyobb levegőt vesz, azonnal kezdjen el énekelni valamit. Mikó Pista észnél volt, érces hangjával elsöpörte az alkalmi szereplőt, s ezzel újabb balhét úsztunk meg. Legéndy Péter eközben egy boríték belsejébe gépelt versét osztogatta a megnyitó közönsége közt, de ez már nem érdekelt túlzottan, bár a költők jelenlétét immár sokalltam egy kicsit. A lényeg az volt számomra, hogy a tárlatot - amelyet több száz ember látott - minden gátló tényező ellenére is sikerült létrehoznom. Úgy éreztem: győztem! Mai szemmel egyébként érdemes visszatekinteni az ott kiállító művészek további sorsára is. Farkas Józsefről soha többé nem hallottam. Fekete Jánossal még egy közös, csoportos kiállításon vettünk részt, aztán eltűnt, úgy előlem, mint a kiállítótermekből. Haláláról is csak évekkel később értesültem. Cerovszki Iván, balatonboglári közös szereplésünk után a képzőművészeti élettől eltávolodva dolgozott, egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig. Szeift Béla is kiállított még Balatonbogláron, de egészségi állapota később fokozatosan megromlott, s 2012-ben úgy halt meg, hogy a szakma szinte tudomást sem vett erről. Püski István és Deák László „pályamódosítást" hajtottak végre. Deák László Imre az Orpheusz Kiadó vezetője lett, s költői életművét a szakma 2004-ben Füst Milán díjjal ismerte el. 2009-ben, 63 éves korában meghalt. Püski István, hosszabb amerikai tartózkodás után visszatért Magyarországra, s édesapja halála után átvette a Püski Kiadót, amelynek ma is a vezetője. Haász István, Haris László, Orvos András, Prutkay Péter és én, máig dolgozunk és kiállítunk. Számomra talán éppen ez a kiállítás volt az első, ami megerősített abban, hogy jó utat választottam, amikor festeni kezdtem. Ehhez az érzéshez nyilván hozzájárult Mezei Ottó egyik levele is, amit három héttel a kiállítás után írt nekem, s amiből az alábbi részletet olvasva, máig elérzékenyülök: „...három képeddel olyasmit tettél le, ami már nem magánügy. Magadra találtál? Elindultál egy úton, amit nem szabad félbehagyni? Amiért mindent vállalni kell? Vagy inkább: érdemes? Mindegy, hogyan fogalmazzuk. Lehet, hogy Te ezt korábban tudod már; az is lehet, hogy benned is ott fogalmazódott meg, s végeredményben semmi újat nem mondok. Mindenképpen számomra ott, a kiállításon vált világossá. Ez nem gratuláció kérdése, s egyelőre nem is a nyilvánosságé, de úgy gondoltam, ennyivel tartozom Neked is, meg a magam - ha nem is csalhatatlan, de - kereső szemének." Révész Sándor Aczél és korunk, című, 1997 - ben megjelent könyvében, az állatkerti kiállítással kapcsolatban különös értetlenségének ad hangot, amikor ezt írja: „Eleve há132
