Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI híján kezdték keresni egymás, azaz a művészetről hasonlóan gondolkodó fiatal kollégáik társaságát, másfelől a rokon felfogású idősebb művészekét. Nem a klasszikus mester-tanítvány alaphelyzetről van szó tehát, a tudás, a műhelytitkok szokásos átadásáról, inkább a fiatal művész nyomozó, a múltat visszafejtő munkájáról. Ugyancsak hangsúlyozni szükséges azt, hogy a művészet folytonosságából kiesett egy egész évtized, ezért sem lehetett azt és úgy folytatni, ahogy az 1948-ban megszakadt. A fiatalok nem 48-hoz, hanem mondjuk 1963-hoz kívántak igazodni, ezért általában véve nem nagyon beszélhetünk stiláris eszközök, egyéni duktusok átvételéről. Sokkal inkább a hivatalos ideológia és a kispolgári konzervativizmus elegye által vezényelt művészetpolitikával bátran szembeszegülő, annak ellenállni, abból kivonulni képes, saját művészi elveit ezzel szemben fel nem adó művészi magatartásra kerestek példákat, mintegy bátorításul az előttük álló küzdelmekhez. Az ezeket az eszményeket megtagadók (mondjuk Bortnyik vagy Pap Gyula) ezért is alkalmatlanok lettek volna erre a szerepre. Mindez természetesen nem zárta ki azt, hogy létrejöjjön néhány „klasszikusabb" mester-tanítvány kapcsolat. Például Fajó János addigi felfogását radikálisan megváltoztatta a Kassákkal való találkozás, s szinte az idős alkotó segédje, famulusa lett. Korniss kalligráfiái minden bizonnyal hatottak Tót Endre hasonló jellegű munkáira, de ugyancsak tőle tanulta meg a tiszta, homogén színfelület létrehozásának fortélyait is. Martyn Ferenc sokoldalú technikai perfekciója nagyban meghatározta Keserű Ilona és Lantos Ferenc indulását. Nehéz ma statisztikát készíteni, de úgy tűnik, Gyarmathy mellett Korniss és Kassák volt a legnépszerűbb. Mindhármuk töretlen morális alapállása mellett elsősorban Korniss sokoldalúsága (az lllumináció-sorozat és a poszt-szürrealista műveken túl kalligrafikus, konstruktív-absztrahált képek, kollázsok, filmek) és a technikai perfekció mellett a magyar népi tradíciók és a nemzetközi áramlatok összecsiszolhatóságának lehetősége is egyaránt rokonszenvessé tehette a magyar neoavantgárd két meghatározó csoportosulása, az Iparterv és a Szürenon számára. Kassák pedig a magyar avantgárd hőskorának legendás képviselőjeként nem is annyira műveivel, mint inkább intranzigens alapállásával hatott. Többek, így például a fiatal Csáji Attila számára is természetes volt, hogy lázadó szellemű, néhány példányban sokszorosított főiskolai kiadványával először őt keresi fel. Meg kell említeni, hogy nem csupán az egykori Európai Iskolához tartozó művészek tölthették be a fent röviden vázolt szellemi-etikai mentor szerepét. Például Kecskeméti Kálmánt Magyarász Imre és Bene Géza, Szemadám Györgyöt Vaszkó Erzsébet példája segítette. Mindenki fontos lehetett, aki konzekvensen képviselte a hivatalostól eltérő álláspontját. A Zuglói Kör spiritus rectora, Molnár Sándor például szisztematikusan szervezett műteremlátogatásokat ilyen művészekhez: Lossonczy, Gyarmathy és Korniss mellett például Veszelszkyvel, Bolmányival, Magyarásszal, Klie Zoltánnal, Monostori-Mollerrel, Szegedy-Maszák Györggyel vették fel a kapcsolatot. Fontos volt a személyes jelenlét is; a korán elhunytak, mint Gadányi vagy Bene, és a külföldre távozottak érthető módon nem gyakorolhattak erőteljesebb hatást. A kivételt ebből a szempontból az elhíresült díványban őrzött Vajda-művek jelentették, melyek a „Rottenbiller utca" többi művész-lakójával kiegészülve több generáció számára jelentettek meghatározó élményt. A mentort választó fiataloknak idővel alkalmazkodniuk kellett az idősebb generációk bonyolult személyi kapcsolataihoz is. így 1963 után, amikor az addig is ellenséges 118
