Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
PATAKI GÁBOR: HIÁTUS ÉS FOLYTATÁS - AZ EURÓPAI ISKOLA ÉS A 60-AS ÉVEK Korniss-Bálint viszony szinte nyílt háborúvá fajult, kialakult egyfajta választási kényszer. Aki Kornisshoz kezdett feljárni, mint például Csáji Attila, Tót Endre, Hencze vagy Frey, egyúttal elmaradt Bálint Endrétől; Lossonczy Tamás hívei, mint például Molnár Sándor, kezdték elkerülni Gyarmathy műtermét. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy nemcsak az Európai Iskola és az elvont művészek magyarországi csoportjának alkotói, hanem a hozzájuk, vagy vonzáskörükbe tartozó teoretikusok is komoly inspirációs forrást jelentettek. A szürrealizmus és a pszichoanalízis kapcsán vallott egyedi felfogása kapcsán Amerikába távoztáig Mezei Árpád szerepe sem elhanyagolható, de igazán lényeges befolyása a fiatal művészekre Hamvas Bélának volt. A „tiltott gyümölcs"-effektus minden ismérvével rendelkezett: ti- szapalkonyai raktárosként személyes példa volt a meg nem alkuvásra, be nem hódolásra, gépelt másolatokban terjedő írásai pedig a hivatalos ideológiától, az uralkodó felszínes hurráoptimizmustól tökéletesen eltérő, eszkatologikus-hermeneutikus magyarázatát nyújtották a világ és a művészet problémáinak egyaránt, s nagyon adekvátnak bizonyultak az amúgyis félillegalitásban működő, bizonyos értelemben amúgyis konspirativ jellegű neoavantgárd mozgalmak számára. Hamvas ráadásul kifejezetten otthonosan mozgott a kortárs művészetben, rendszeresen és szívesen kereste fel a Zuglói Kör tagjainak, s másoknak, például Csáji Attilának a műtermét. Ráadásul egészen különlegesen szoros, a zen-buddhizmus mester-tanítvány viszonyára emlékeztető kapcsolat szövődött közte és Molnár Sándor között, akinek aztán mindez alapvetően, tulajdonképpen egész pályáját befolyásolóan meg is határozta művészetét, legalábbis annak teoretikus alapjait. (Az ekkor már külföldön élő Szabó Lajos gondolatai nem annyira a képzőművészekre, mint inkább a fiatal írókra /Tábor Ádám, isztray Botond/ voltak termékenyítő hatással. Kecskeméti Kálmán írja egy helyütt: „mi voltunk az utolsó generáció, amelyiknek még mesterei voltak". Ez a megállapítás így önmagában kétségtelenül túlzás, hiszen később, a 70-es, 80-as években is találunk elszórt példákat az ilyen kapcsolatokra, gondoljunk csak Lantos és a Pécsi Műhely, Csiky és a hozzá kötődő szobrászkor, vagy Erdély Miklós és az Indigo viszonyára. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az idősebb későavantgárd és a fiatalabb kora-neoavantgárd nemzedékek között az 50-es, 60-as évek fordulóján megteremtődött intenzív érdeklődés egy egyszeri, s ebben a formában ismételhetetlen helyzetből adódott. A kényszerű hiátus, a megszakadt kapcsolatrendszer, az információhiányos állapot volt az eredője. Fontosnak és hasznosnak bizonyult mindkét fél számára: az idősebbek némiképp igazolva láthatták törekvéseiket a fiatalabbak tükrében; a fiatalabbak pedig a technikai, stiláris tapasztalatokon túl hosszú időre elégséges etikai muníciót kaphattak idősebb pályatársaiktól. Ám azt is megfigyelhetjük, hogy mellette fokozatosan egyre nagyobb szerepet kaptak a folyóiratokon, könyveken, esetleg személyes tapasztalatokon alapuló, a nemzetközi művészeti életből érkező információk, s nem utolsósorban a saját generációjuk művészeti tevékenységéből levonható tanulságok. Ahogy haladunk az évtized vége felé, úgy lesz egyre kisebb szerepe az elődök példájának, s lesz egyre fontosabb az itt és most helyzetre való reagálás. Az 1970-es legendás, Csáji szervezte R-kiállítás neoavantgárd egységfrontjában szimbolikusan még ott találjuk Korniss Dezsőt, de ezzel valóban lezárult egy évtized és egy korszak.
