Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Szombathy Bálint: Elhajló párhuzamok
SZÓM BATH Y BÁLINT Elhajló párhuzamok Emlékezetes számunkra a párizsi Pompidou Központ 2010-es kiállítása, a Promises of the Past, vagyis a „múlt ígéretei". Nem ez volt az első arra irányuló kísérlet, hogy Európa nyugati közönsége és szakmai társadalma végre tüzetesebben megismerhesse a közép-kelet európai konceptuális művészet fő vonulatait és egyéniségeit, vagyis a 60-as és a 70-es évek progresszív törekvéseit. A stockholmi modern művészetek múzeuma ugyanis 1999-ben rendezte meg az After the Wall: Art and Culture in Post-Communist Europe című korszakos kiállítást. Az évtizedre rá megnyílt párizsi rendezvény méreteiben ugyan jóval szerényebb volt a stockholminál s hangsúlyait is máshová helyezte, ám sokkal struk- turáltabb merítést kínált és egészen újszerű művészettörténeti szempontokat vetett fel. Monika Sosnowska a Pompidou Központban paravánokból kiképzett kiállítóteret hozott létre, amely autonóm szigetként funkcionált, de olyan architektonikus szerkezetként is fel lehetett fogni, amely emlékeztetett Nyugat-Berlin különleges szigetjellegére, melyet a politikai ideológia fala zárt körbe. Christine Măcel, a párizsi retrospekció kurátora leginkább azt hangsúlyozta, hogy innentől történeti választóvonalat kell húznunk, és már nem beszélhetünk külön nyugat-európai és kelet-európai művészetről, csakis európairól: a folyamatokat egységességében kell szemlélnünk. Macel kiindulópontja Walter Benjamin ama fenntartásából ered, mi szerint a történelem linearitása megkérdőjelezhető. Nem okozatok és következmények láncolataként kell értelmeznünk, hanem a művészettörténetre is kivetülő hézagosságában, szakadozottságában. Az összefüggés és a folytonosság hiánya pedig különösen a közép- és a kelet-európai országokban érhető tetten; ezt leginkább mi tudjuk, akik itt élünk. Csakhogy a diszkontinuitás ránk nézve nem az ilyen vagy olyan történelmi szemléletből fakad, hanem javarészt a politikai beavatkozás következményeként fogható fel. Benjamin ugyan pozitív előjellel beszél a diszkontinuitásról, miközben figyelmen kívül hagyja, miféle társadalmi-politikai mechanizmusok működnek a történeti hézagosság mögött a keleteurópai térfélen, ahol a művészet autonómiája idegen fogalom és „lidérces messzi fény". A fent idézett korszakos kiállítások mellé csatlakozott még néhány olyan történeti visszapillantás, melyeknek célja a rehabilitáció, az utólagos beiktatás vagy akár a kései elismerés volt. Bár a Nyugaton sikeresen működött néhány nem nyugat-európai alkotó a 60-as és a 70-es évek nemzedékéből a berlini fal fennállásának idején is, hiányzott a teljes betekintés kontinensünk innenső részébe. Mára a betagozódás az egységes művészet- történetbe valamilyen szinten minden közép-kelet-európai országban megtörtént. Nem véletlen, hogy a párizsi kiállítás címe nagyon is összecseng konferenciánk elnevezésével: a „múlt ígéretei" és a „remény évei" bizonyos értelemben rokon fogalmak. Az ígéretben benne van a reménység, a reményben pedig az ígéretesség. A 60-as évek vége valóban nagy reménnyel és idealizmussal indult. Hogy mi lett belőle? Hol ez, hol az.
