Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Vécsi Nagy Zoltán: A hatvanas-hetvenes évek felzárkózási kísérletei az erdélyi magyar képzőművészetben
A REMÉNY ÉVEI absztrakció. Új festményeit 1969. márciusában Bukarestben mutatta be a nagyközönségnek. Az „ARTA" című folyóirat 1969/3. címlapján a kiállításának interieurjét bemutató fotó jól dokumentálja a Kosztándi képek akkori meghatározó jelenlétét. Jecza Péter, aki a romániai magyar szobrászat formanyelvét egy művészettörténeti pillanatra az európaihoz igazította, talált tárgyakból hegesztett szobraival a Brancusi hagyomány bűvöletében élő romániai szobrászat megoldásain túlmutató szemlélettel kacérkodott. Mint ahogy túlmutattak Kolozsvári Puskás Sándornak Brancusi szellemében is fogant, részekből összeszerelt szobrai is. Szervátiusz Tibor egyszerre volt a fafaragó örökséget továbbvivő, nemzeti nagyságainkat megjelenítve megörökítő, nemzeti identitástudatunkat erősítő szobrász és egyúttal a romániai magyar szobrászat egyik legeurópaibb és legkorszerűbb képviselője. Gergely István ősi mítoszokat megjelenítő domborművei a mindenkori kultúrák iránti tiszteletet szobrászi igényességgel kifejező vallomásai. Tirnován Ari-Víd a Brancusi újrafelfedezésének erejétől lendületbejövő román faszobrászat paraszti kultúrából leszűrt formanyelvét a kortárs plasztika minimalizmu- sával szembesítette. A szatmári színház díszletervezőjeként is dolgozó Paulovics László grafikáiban, festményeiben gyakran élt a pop art formai eszközeivel. Tóth László meditativ indíttatású, metafizikus és egzisztencialista szellemiségű festményein az emberek lelki romlását analógiás kapcsolatba hozta testiségük ideiglenességével. Feszt László az akkor újdonságnak számító grafikai technikát, a kollográfiát klasszikus eljárásokkal kombinálta természetből stilizált, valamint ősi kultúrákban használt jelek üzeneteit sokszorozta mesteri igényességgel kivitelezett lapjain. Művészetével rokon vonásokat a hatvanas évek közepén még Bukarestben alkotó szobrásznál, a többek között totemisztikus jeleket újraalkotó Román Viktornál találunk. Ugyancsak jelteremtő Jakobovits Miklós, aki főleg az anyag alkatát, belső mozgását, játékosságát kutatja; egymást átölelő vagy tagadó, harmonizáló, vagy diszharmonizáló struktúrák, színharmóniák sajátosságát keresi. Művészi identitását szakmai elmélyültsé- gében véli megtalálni és ezzel már a következő nemzedék művészi hitvallásához közelít. Vilhelm Károly felszabadult festőiségének hol a népművészeti motívumok formavilágát, hol a vásárok tarkaságát kölcsönvevő doboz-művei, festett tékáinak világa egyéniségét inkább különcnek, mint modernnek mutatja. Ő már a konceptualizmus utáni időszak új 98 festészeti irányának előfutára, akárcsak Vinczeffy László, akinek a képein az identitás tér-
