Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)

Gyerekkoromban óriási élmény volt egy In English Homes című album, amely angol kastélyok pompás külsejét, kincses belsejét ábrázolja. Amennyiben módomban volt palotákat látogatnom, a legnagyobb természetességgel éreztem otthon magam bennük. Szeretem őket. Ugyanakkor vonzódom a legszerényebb vityillók iránt, bármelyik pillanatban tudok Assisi lenni, visszahúzódni kutyaólhoz hasonló kicsi remetekunyhóba. Imádom a nagy társaságot, boldog vagyok a remeteségben.

Imádom az eleganciát, puritánabb vagyok a puritánoknál.

Családom tagjainak összetettsége következtében egyrészt: urak, rangkórósok, előkelőségek társasága, szinte prousti miliő, ugyanakkor a másik oldalon proletárok, melósok, tűzfalak alján élő szegények világa vonz.

Van bennem egyrészt tomboló baccháns anarchikum, ugyanakkor egész életemben elég sok engedményt tudtam tenni a polgári életforma felé. Lázadozom ellene, dühöngök, morgok, néha kitörök, hogy nem hagynak szabadon, rab vagyok, papucs vagyok! De aztán a leghamarosabban belátom, hogy bölcsen hálásnak kell lennem a korlátoknak, mert nagyon is jó, ha nem vagyok túlságosan szabadon eresztve.

(Egyszer vagy negyven évvel ezelőtt Németh László tréfásan fejtegette: Miklósról azt mondják, sokat iszik. Hát hogyne inna? Tízezer volt feszültség van agyában, azt valamivel oldani kell. Nem az italtól várja és kapja a fantáziás erőt, hanem azért iszik, mert ezt a feszültséget a harmónia szintjén kell tartania.)

Bennem van a francia raisonnak, minden kegyetlen racionalizmusnak, pozitivizmusnak igézete és gyakorlata, ugyanakkor nem titkolhatom el, hogy a németes jellegű misztika és orfikus világ is lelkemnek része.

Feszültséget kelt bennem a judeo-kereszténység, az Ószövetség és az Evangélium együttes teljes átélése, ugyanakkor vonzanak a világ összes mitológiái, és bizony az Egyisten Jehova, az Egyisten Jézus Krisztus vagy a százezer istennel rendelkező hindu, arab, azték, maja, asszír, egyiptomi, görög, római mitológia. Ha az evangéliumokat olvasom sorról sorra, tele vagyok pozitivista kritikával, kifogással, nem a voltaire-i szemtelenkedés alapállásával, nem harcban a Szentlélek ellen, hanem ahogy mondani szokás, harcban a Szentlélekérf. De, aztán ha egyedül maradok, és elmélkedni kezdek, elfelejtem ezt a sok evangéliumi kritikát, tudok, igenis tudok simplicissimus módon imádkozni, minden teológiai töprengés nélkül, mint egyszerű parasztasszony.

Vérmérsékletem egyformán hajlamos a legvadabb orgiázásra és a legszigorúbb aszkézisre.

André Gide L’Immoraliste című regényét jól ismerem, átéltem, fantáziámban feldolgoztam (nemcsak azért, mert Gide-ről írtam az egyetemen szakdolgozatot), ugyanakkor tele vagyok a szentek életével, és vannak korszakaim, mikor minden törekvésem - sikerrel, sikertelenül? - a szentek életének követése, utánzása.

Gyerekkoromtól kezdve szónok voltam, rendező, komédiás, vonzott mindig minden tevékenység. Ugyanakkor sose vagyok boldogabb, mint mikor meditatívan, kontemplatívan, csöndben, egyedül lehetek. Ez a Colleoni és Hamlet közötti ingajárat. Ezzel rokon, amit az Orpheus egyik részében megírtam, mikor a higgadt, józan állambölcs Konfucius találkozik és beszélget a misztikus, ködös Lao-céval.

Művészetben gyerekkoromat a szecesszió befolyásolta: vagyis felfedeztem, hogy a szecesszió világa akár költészetben, akár képzőművészetben az én kamasz telkemmel nagyon rokon (meg9s*