Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)

alárendelt függvények; a nagyhatalmak fel vannak szerelve és el vannak látva massza-hadseregekkel és atom meg hidrogén meg mi fene bombákkal. Ez jut eszembe1 csak úgy mellesleg, mikor Schillerben ezt olvasom (Geschichte des dreissigjährigen Krieges): „diese allgemeine Staatensympathie". Ergo = Schiller a múltat és a jövőt illetőleg is téved. Nem igaz, hogy az egyházszakadás összehozta az államokat. Olvassuk el a Cromwell-idők történetét (pl. Alfred Stern könyvét): azt látjuk, hogy a protestáns Anglia öli a protestáns hollandokat, a protestáns Svédország gyilkolja a protestáns Dániát, satöbbi. Nem éri meg a pusztulás, vérengzés, éhezés, pestis, gyilkolás, deportáció stb. a „szebb jövőt" - egyszerűen azért nem, mert „szebb jövő” nincs, illúzió, fikció, demagóg politikusok verkli-szólama, semmi egyéb. Mikor „gyáva" asszonyok sírnak-sopánkodnak, hogy „csak háború ne legyen" - hős férfiak lenézik őket: gyávák ezek a nők, korlátoltak, nem értenek a magas politikához, szűk keresztmetszetben látják a dolgokat és így tovább. Pedig? Érdemes a háború? Igaza van Schillernek? A vérengzés „wohltätige Folgen "-net járt? Nem. Hányingerem van - pedig nem vagyok önműködő borúlátó, Madách Imre-szajkó, óbégató Jeremiás és más efféle - de mégis hányingerem van, okos, józan, becsületesen logikus és vallásosan humoros belátásból, mikor Schillerben ezt oLvasom, hogy „Fackel der Kultur": márminthogy ez a kétes egzisztenciájú fáklya megérte a harmincéves háború mocskos poklát, vérét, álarcait, gyalázatát. Én vagyok az első, aki undorodik az iparosított dezillúziótót: ennél fogva a „Fackel der Kuttur"-féle kitételektől nem holmi mechanikusan beidegzett kiábrándultságból viszolygom. Nem vagyok besavanyodott, kiégett „jaj"automata, Spengler-óvodás halottsiratónő. De a „kultúra fáklyájáért" való schilleri rajongás pátosza tűrhetetlenül nevetséges. Az emberiség meglehetősen anarchikus háztartása nem ilyen naiv és szabályos schilleri síneken fut, hogy hát: először volt a háborús vérengzés (ez az elkerülhetetlen áldozat és adó) és aztán utána jött a szépséges-szép-óh!-kuttúra, az általános állam-szimpátia meg miegymás. Bűnös vagy veszett vagy aljas vagy gyáva „individualizmus"-e, ha arra gondolok, hogy mikor Schillerben azt oLvasom, hogy „Länder entvölkerte": ezer és százezer egyént látok, beteg fiatalt és szerelmes öreget, reszkető novíciát és habzsoló tábornokot, pestisben elrohadó géniuszt és aranyban dőzsölő szélhámos stricit, és mivel őket látom egyénenként és egytől egyig, - látom őket, mert fantáziával és memóriával meg- vert-megáldott író vagyok, látom őket, mert erkölcsi lény vagyok és velük érzek, pogány humanitásból és keresztény neveltetésből, - bűnös vagyok-e ezek után, ha irtózattal fordulok el az afféle elegáns és vak íróasztali általánosításoktól, á la Schiller Frigyes, hogy: hát igen, borzalmas volt a pusztítás, de utána „fejlődött a kultúra". Mintha ilyen égbekiáltó gazemberségek nélkül nem fejlődött volna a kultúra? Schiller úr olyan pontosan tudja, hogy mi a kultúra fejlődésének receptje és reglamája? És ebben démoszi és vad-vulgáris, vad-populáris vagyok: ha - tegyük fel (bár aligha tehető fel ép ésszel, de tegyük fel), a kultúra tenyésztalaja egy ilyen harmincéves háborús vérengzés - akkor azt mondom: nem kell a kultúra.

Technika és történelem: a gőzgépet, a villanykörtét, a hidrogénbombát nem az „emberiség" találta ki, hanem egyes emberek. A történelemben is egyes politikus és politikai alkatok a döntők. Ismerem, kívülről tudom az egész önképzőköri csetepatét erről a kérdésről, márminthogy a „nagy egyéniségek" vezetik-e a tömegeket, avagy az úgynevezett és látszólagos „nagy egyéniségek" csak a tömegnyomás, tömegszükséglet függvényei és alkalomszerű produktumai. Tény: hogy a politikus, a képviselő, a Führer, a Napóleon, a Cromwell et consortes, még akkor is, ha népi tömegek szüleményei - működésük közben nem mindig és minden pillanatban képviselik a népet: ez lehetetlen.

54