Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)

Kovács Ida: Utószó

Káprázatos fehér haja a vállára omlott. Magas homlok, a fül nem látható... Szeretem ezt a hófehér, hosszú hajat. Hátrasimul, bölcs, hatalmas. Kitéphetetlen gyökérzet. Frissen borotvált arc. Sima bőr, szelíd fény.”

Amikor egy alkalommal Kondor Béla arról kérdezte Ottlik Gézát, milyen színű volt édesanyja szeme, Ottlik gondolkodás nélkül vágta rá:barna. Azután kijavította: Nem! Kék. Végül hozzátette: „Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen volt, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna.” Hogy anyja csúnya volt-e? Szép volt-e? „Olyan volt, amilyen...”

Felesége, Gyöngyi elé ment ki a vasúti pályaudvarra, s e várakozás kapcsán írja le a Budában azt az első pillanatban abszurdnak tűnő, bár mindannyiunk számára mégis ismerős érzést, amely a viszontlátás előtti percek izgalmában fogja el: „Amíg a vonatjára vártam... egyszerre csak meghökkenve jöttem rá, hogy nem emlékszem az arcára. Tíz napja nem láttam, és nem tudom, milyen. Elfelejtettem. Le se tudnám írni, rajzolni. Úristen, meghülyültem?”

Ottlik írásainak egyik állandó és alapvető motívuma az írónak az időhöz és az emlékezethez való viszonya, illetve az idő folyamatosságának megőrzésére irányuló szándék. Az Iskola a határon történetét egyfelől úgy meséli el, hogy emlékképeit hívja elő, válogat közöttük, feltámasztja és/vagy átszínezi a valaha volt valóságos pillanatokat, érzéseket, másfelől idősíkokat váltogat, illetve létező személyek alakját mossa egybe, s mindezt mint elbeszélő, az élőbeszéd frissességével ható reflexiókkal látja el. Az újoncok fény- képezkedéséről írja az Iskolaban: „Október utolsó napjaiban egy délután kivonultunk a városi fényképészhez. Medve akkori arcára már nem is emlékeznék, ha ez a régi felvétel meg nem őrzi. Elég bamba kis kölyköknek látszunk rajtuk. Amolyan se hús, se hal módra, óvatos, alamuszi szemmel néztünk a világba. A kedvezményes vasúti igazolványhoz kellettek ezek a fényképek.” Ottlik emlékezetének képei mellett - sokan írtak írói módszerének kapcsán műveinek erőteljes képszerűségéről- valóságos fotográfiákat is felhasznált írói munkája megsegítésére. Olykor ő maga is készített képeket. „Teljesen tisztán emlékszem, ahogy azon a felhős, borult egű, de világos jűniusi délelőttön, egymagámban és igazán mellékesen, csináltam azt a fényképet Medve gépével. Most kaptam egy 30x20 cm-es nagyítást. Nagyításban kell nézni

a dolgokat, ügy látszik.” (Buda) Nagyításban és többször. A Budából tudjuk, hogy „a dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek- hogy űjra látod, megint hallod ugyanazt. Az elő- szörrel nincsenek meg igazán. Ezt korán tapasztalja az ember. Ami nincs másodszor, nehezen fogadható el...”

A fénykép: metafora, az emléké, amely a valóság egy kiválasztott szeletét rögzíti és őrzi; látni engedi a szereplőket, a színhelyet, érzékelteti a szituációt. Szubjektív dokumentum, mint emlékeink.

Képeskönyvünk válogatása sem lehet más, csupán szubjektív.

Ez csak így lehet, hiszen a fényképész objek121