Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Kovács Ida: Utószó
KOVÁCS IDA Utószó „Atletikus alkat volt - később megtudtam, hogy többféle atlétikai ágban is jeleskedett, főleg futásban -, mégsem volt rajta semmi katonás jelleg. Inkább nagyon is intellektuális vonása volt még az egyenes tartásának is. Ha egy idegen városban találkozom vele, mindennek inkább néztem volna, mint magyarnak. Fekete volt a haja, mégis, ilyenek lehetnek az oxfordi professzorok, gondoltam első látásra, nem is tudom, miért, amikor még sohasem láttam angol egyetemi tanárt.” Így őrizte meg emlékezetében Vas István Ottlik Géza alakját 1944 nyaráról, amikor Örley István bemutatta neki őt a Stambul kávéház teraszán. Örley néhány hónap múlva tragikus körülmények között meghalt a háborús Budapesten, Ottlik Géza pedig jó barátságba került Vas Istvánnal. Szántó Piroska festőművésznek - aki 1945- ben találkozott először a Vas által már sokat emlegetett baráttal - ugyancsak Ottlik haja, s tartása tűnt fel: „Nagyon »szép szál« és Van Dyck-barnával kevert fekete hatású az egész. Szénfekete haj... bokros, szénszínú a szemöldöke, s villog a szeme: tüzes parázs... A hosszúkás, egységes, barna arcon úgy helyezkedik el az orr, mint egy oldalára fektetett tökéletesen szabályos gúla...” Több mint negyven esztendővel később Ottlik Gézát már úgy képzeljük el, úgy ismerünk rá, ahogyan őt Győré Balázs megörökíti: „Hátrasimította a haját. Egy pillanatra összefogta kezében a hajszálakat, majd elengedte őket. 120