Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
sa az ablakon nagy magányban... a távoli trombitaszó... s így tovább. „Ezernyi” példa van rá; de több száz. Ez Ottlik. Ez a nem filozófiai meggyőződés, ez a nem ideológiás hitvallás, ez a prózaszerkezeteket-szándékokat akaratlanul, kivédhetetlen átható-átitató tiszta meggyőződés. S több is annál. Rendben van: az Iskola a határon megjelenése után már nem edzetlenül, már mint aki a magáét erősíti, levelet írtam Ottliknak, s innen kelteződött nagyon közeli (sokcsavargásos, sokiro- dalmas) barátságunk. Melyet ő úgy „élt”, hogy a fiatalabb író előtt feltárható kártyáit feltárta előttem, de mindig olyasmi vezérelte, hogy „velünk, fiatalabbakkal” ő igenis engedékeny, pártolni próbál minket... titkon ő is örült annak, hogy ezt többünkkel is teheti. Rendben van, mondom, de mielőtt innen folytatnám, még a „Hajnali” megvásárlásának történetét el kellene mondanom. Mondom hát: egyetemista voltam, 1958-at írtunk, a mai Petőfi Irodalmi Múzeummal szemközti épületből, talán politikaigazdaságtan-előadásról tértünk vissza a Váci utcai főépületbe, amikor a Kossuth Lajos utca egyik könyvesboltjában, a kirakatban megpillantottam a „Hajnali”-t. Volt pénzem az anyámtól kapott napi tízesek gyűjtögetésének jóvoltából (nem ebédeltem!), s enyém lett az okkerszínű könyv. Mándy „Idegen szobák”-jának társaságában, majd Lellén Mészöly „Sötét jelek”-jét hozzávásárolva lementem a téli Balatont (Ottlik világa szintén!) életemben először megnézni (holott egyéves koromtól fogva nyaraltam ott sokat), és ebben a jeges tisztaságban, este a kis állomás félhomályán volt velem a három író (könyve), és rendben volt a világ. Eurcsa még, hogy Ottlik, tudjuk - később nekem is mutatta -, éveket élt a Kossuth Lajos utca közvetlen szomszédságában, hajói mondom, az Apponyi téren... nem folytatom. A könyvek sora az Ottlik által „favorizált” él etfel fogá s t - értékel é st implikálta. (Pardon.) Harcos alkat volt-e Ottlik? Az is, meg nem is. Budavár visszavétele... Hát persze, hogy harcos. Harcosa volt a „nem lila”, tárgyszerű, végsőkig megmunkált prózának (élete végén azután, teljesen ki nem dolgozott könyvében - Buda - további lehetőségeket is sejtetett, megmunkált- ság dolgában), a világirodalom fontosságának, a meg nem alkuvásnak (barátai mennyit biztatták, publikáljon itt, amott... ő nem!), de a vélt vagy valós teljességet élő ember sosem áll meg a küzdésnél, szellemi termékenységét a béke lehetőségei adják. Körültekintő volt. Amikor már hetente többször is találkozhattam vele, könyveket adott kölcsön, így ismertem meg a detek- tívregény-írókat, tudhattam meg, ki az, mi az a „Chandler” (alapélményem, sokaké), s mindenféle mást is olvastatott velem, hanem akkor rámparancsolt: most tessék Sálingért, nem lin- keskedjük el, tessék Fitzgeraldot, Hemingwayt... és így tovább. Összképe volt a saját maga által fontosnak tartott, helyesnek érzett dolgokról. De - ami bennünket, fiatalabbakat illet, mindenesetre - semmi erőszakoskodásról nem volt 9
