Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)

Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”

szó; ha akarom, hát falhattam volna naphosszat csak Chandlert.

Iskola volt az a számomra, ahogy Salinger világába bevezetett, ahogy az általa összeállított Amerikai elbeszélők révén a próza sokféleségét példázta. (Holott ő igencsak kitartott a maga lehetőségei és óhajai, igényei mellett!) Így tágult naggyá a tulajdonképpen kis dolgozószoba; így vált műhelymunkává az atlétikai pályákon így- úgy indázó beszélgetés, lett etikummá a nosztalgia. Ottlik örült, hogy engem, a nem túl jeles sportolót - enyhén fejeztem ki magam! - így érdekel az atlétika, neki fontos volt felidézni régi síkfutó, távolugró, váltófutó stb. élményeit. Sjártunk „a világ végére” akár egy-egy 800 méteres verseny etc. kedvéért. Teniszt néztünk a Krisztinavárosban a Bethlen-udvar mögött, ilyesmi.

Keverem az időrendet, sok mindent kihagyok - nem akarok modoroskodni, mikor ezt mondom, hiszen Ottlik szemlélete vigyorog vissza rám ezekkel a „magvas” mondásaimmal. Mégis, igen, igen: összezagyválom az időket, ugrálok az évek között... így kell elmesélnem, hogy a nevezetes tanulmányt a regény egyik lehetséges elméletéről, úgy emlékszem, egy-két példányban én is legépeltem Ottlikéknak... a többes szám a kiváló Ottlik Gyöngyi, vagyis Ottlik Gézáné miatt van. Ketten együtt az én számomra ők a vadregényességet jelentették, „ántivilágbeli” élettörténetükkel, más históriákkal... mára egy szóig „elfelejtettem” mindent, nem vagyok életrajzfeldolgozó, kotyogó, bizony Isten, elfeledtem, amit akkor betéve tudtam, életkatekizmusként; bár meg nem mondhattam volna, mire is volt azjó. Sebaj, Ottlik, Ottlikék aurájában éltünk, ki hogyan, mindenki egy kicsit másképp (a szabadság mámora!), akik Ottlikék köreibe tartoztunk.

Ez az előadás mulatságos módon csatol vissza nekem dolgokat. Hajói mondom, Déry Tibor (Ottlikék barátja) sikerítette ki „Cipi”-t Bécsbe, valami konferenciára, s Ottlik ott ismerte meg Heimito von Doderert, ezt a nagyon neki való, nála jóval idősebb embert, az osztrák irodalom akkori (egyik) első számú nagyját, hercegét... Később, nohát, Doderer A Strudlhof-lépcső című könyvét fordíthattam (sajnos, egy kiadatlan Doderer-fordításom is van, nem tudom, kinek a szégyene, megy ez ma így), majd tömérdekszer laktam a Strudlhof-lépcső közvetlen közelében, jártam ott éjt-nap, hétszám... ennyi a történet. Ottlik mindig velem volt gondolatban, bár külön esetleg nem is gondoltam rá.

Doderernek van hívő köre (helyes!), a heimi- tisták, hajói mondom; fájó, hogy ilyen kedves szamárságokra a mi magyar égaljunk a sok friss törekvés dominanciájának jegyében nem éppen alkalmas. „Ottlikisták” - vagyunk azért jó páran.

Sokan állítják, hogy a 20. század legnagyobb magyar regénye az Iskola a határon. Miért ne lehetne ez így!? Ám a regény, regényesség mindenképpen kulcsszó Ottliknál. Esszéiből, kis cikkeiből, könyvkritikáiból, életképeiből is nagyszerű regényt, igazi vadregényt csinált: ez a Próza című könyv, melynek - szerintem - fő újdon10