Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...” (Jelenczki István portréfilmjéből)
Ebben édesanyámra hasonlítok nagyon, aki szinte egész fiatalasszonyi életét és életének egy jó részét ebben a tájban, természeti tájban élte meg spontánul, és késő öregkorától eltekintve ő is úgy tudott ide visszajönni, olyan lel- külettel és lelki állapotban, hogy szerintem ez nagyon hozzájárult ahhoz, hogy szépen tudott, békében lelkileg megöregedni, nem szakadt el ettől a vidéktől, pedig nem volt könnyű élete. A ilyen miliő, ilyen csend visszavezeti az embert az alsóbb, lényegesebb dimenziókba, ezt az állandó kommunikáció lármája és kavargása megakadályozza Budapesten. Még az őszinteség sem ugyanaz az urbánus, nagyvárosi miliőben, rá- kapatja itt az embert az önmagával való, más típusú őszinteségre, s egyáltalán, a közérzet új minőségével ajándékozza meg ebben a felfordultabb világban. Nem mintha akkor nem lett volna felfordult, hiszen éppen egy iszonyat történelmi akciója előtt álltunk, de annyira megnyugtatóan lecsitító egy ilyen környezet, hogy a beköszöntött háborús Magyarország számára akkor kiélesedett helyzetet szinte az utolsó pillanatig le tudtuk takarni ezzel a csenddel, ezzel az élménnyel, amit az ember ebben a tájban megkaphat. Ez volt a viszonyítási pont. És az ígéret, hogy az embernek - majdan, egyszer, ha elcsitultak a zajok és egyebek, ahogy költészetünk nagyjai mondják, „ha elcsitult” - van hová visszatérnie. És ha van szomorúság bennem, éppen a fiatalabb nemzedék számára, hogy talán ezt a belső, mélyebb bizonyosságot nem tudják annyira hitelesen átélni. Egyetemes, kaotikus körvonalakban rajzolódik meg számunkra a holnap és holnapután története. Számunkra, a mi nemzedékünk számára ez a háború néha sugallni tudta, hogy ez talán az utolsó. De ezt a közérzetet, a biztonságérzet belső vetületét nem nagyon ígéri a pillanatnyi történelmi alakulás. Túl hatalmasak lettünk és túlságosan önpusztítóak, és ennek a távlati kibontakozásnak a megnyugtatóbb freskóját nem kapják meg a nálunknál fiatalabbak, ez valamennyiünk számára nagyon szomorú. Azért is szomorú, mert talán ez a kevésbé látványosan zaklatott és látványosan robbanókész, úgynevezett pszeudobéke-ál- lapot sok szempontból veszedelmesebb, mert amikor valami nagyon feszített, a kirobbanás állapotába kerül, egyúttal ígéri is a robbanás végét. Az egyenletesen rossz minőségű létezési közérzet az, amikor a lélek, az ember elveszti azt a biztonságát, hogy ebben fel fog ébredni. És ebben a mai korban, ha lehet összehasonlítást tenni, ez legalábbis egyenértékű a kataklizmával. Hirtelen beáll, vagy robban és beüt. Ami egyszerre törik szét vagy robban fel, abban van valami, félek kimondani a szót, abban az egyszerű történelmi ügyintézésnek a nyugalma is benne van. Ezeknek a társadalmi, gondolkozásbéli feldolgozása és túlélése kétségkívül nagy fenyegetettsége a mai embernek, ez megnyilatkozik az összes produktumában, írott és nem írott szellemi produktumában, a belső, ösztönös jóslatainknak vagy kivetített reménytelenségünknek a térképe majdnem elviselhetetlenebb így. 15 __édesanyámra hasonlítok nagyon..."